Amikor hazavittük a kórházból a középső gyermekemet, már tudtam, hogy sok szempontból könnyebb lesz az élet vele, mint az elsővel volt. Nem azért, mert kevesebb a teendő a második gyerekkel, főleg úgy, hogy az első is még alig 20 hónapos. A kialvatlanság sem lett könnyebb, továbbra is úgy éreztem, hogy végem van, ha még egy éjszakát kell úgy eltöltenem, hogy félóránként felébreszt a gyermekem. Arról nem is beszélve, mennyire nehéz volt a felépülés egy második császár után.
A könnyebbség abban rejlett, hogy már nem gyötörtem magam feleslegesen, nem pánikoltam, és még véletlenül sem hittem azt, hogy örök időkig tart majd ez a hajszolt, kimerítő időszak, amit egy újszülött gondozása jelent. Egészen zavarba ejtő volt ráébredni, hogy milyen hibákat vétettem az első gyerekemnél, de azért jól meg is mosolyogtam saját magamat, hogy milyen kis naiv voltam akkor még.
A következő hibákkal pedig csak magammal szúrtam ki, senki mással.
1. Sírtam, amikor a baba sírt
Az első babámnál a hormonok vegyültek a pánikkal, ez pedig oda vezetett, hogy szinte folyamatosan bőgtem, annyira együttéreztem a babámmal. Ha felsírt, elindult egy olyan láncreakció bennem, amitől csak folytak a könnyeim, mintha nem lenne holnap, miközben kétségbeesetten igyekeztem megnyugtatni őt. Valószínűleg úgy érezhette, hogy ez a nő megbolondult, mert minél jobban sírt, annál jobban zokogtam én is. Második gyereknél már azért észben tartottam, hogy a babák bizony sírnak, ez egy elkerülhetetlen alapigazság.
2. Elutasítottam a cumit
Biztos nem leszek népszerű ezzel a nézetemmel, de azt gondolom most már, hogy a cumi nem az ördögtől való. Nem következik a cumizásból egyenesen az, hogy elállnak majd a gyerek fogai, és egyáltalán nincs kőbe vésve, hogy amelyik baba cumizik, az elutasítja majd az anyja mellét. Akkor még azonban, egy babával, szigorúan távol tartottam a cumikat a háztól. Ezzel pedig csak azt értem el, hogy a gyermek egyfolytában – vagy legalábbis úgy érződött – a mellemen lógott, mert engem használt cuminak. Csak úgy tudott megnyugodni, ha mellre tettem, ezért aztán az éjszakáim cafatokra szakadtak szét, az idegeimmel együtt.
3. Nem akartam osztozni a babán
Szó sem lehetett róla, hogy más is ölelgesse, jó, az apjának azért odaadtam, de alapvetően nem szerettem, ha a mindenféle rokonok és barátok fel akarták venni ringatni a babámat. Nem önzésből, vagy mert azt gondoltam volna, hogy másnak a kezében biztos eltörik, hanem csak furcsa érzés volt, hogy kilenc hónapig a méhemben hordoztam, most meg adjam oda számára idegen embereknek.
Az eredménye ennek nyilván az lett, hogy a babám egy kis matricává vált, aki sehova sem volt képes nélkülem menni, és nem volt egy perc nyugtom sem. És persze úgy hozzászokott, hogy mindig a kezemben van, hogy cipelhettem a kis fenekét még hároméves korában is, aminek köszönhetően a bal karom úgy öt centivel izmosabb lett, mint a jobb. A második gyerekemnél bezzeg már képes voltam értékelni azokat a perceket, amiket mások kezében töltött el.
4. Azt hittem, mindent elrontok
Nagyon kemény voltam magammal szemben. Lelki szemeim előtt megjelent minden este, hogy biztos aznap tettem tönkre a gyerekem egész életét, és majd 20 évesen hipnoterápiára megy, ahol kiderül, hogy újszülött korában mennyire rossz anyukája voltam. Nem értettem, miért nem tudom megnyugtatni, nem tudtam, hogyan kell elaltatni, ha nem akar aludni, fogalmam sem volt, mihez kezdjek a fogzással, és úgy általában, rettegtem, hogy sikerül-e életben tartani azt a pici, törékeny újszülöttet. Most már tudom, hogy nagy általánosságban jellemző ez az első gyerekes anyukákra, hogy az őrületbe kergetjük magunkat a sok önostorozással.
5. Nem fogadtam el segítséget
Mert majd azt én jobban tudom, majd én mindent egyedül jól megoldok, hiszen az nem is jó anya, aki támaszkodik a környezetére. Ha már az én gyerekem, nekem kell teljeskörűen felelősséget vállalnom, és ellátnom minden pillanatban. Hogy ez mekkora tévedés volt! A második gyermekemnél már előre leszerveztem, hogy az első hat hétben ki jöjjön hozzánk segíteni a baba és a házimunka körül.
6. Túl sokat adtam a szakértők szavára
A Google lett a legjobb barátom, azt hiszem nem is volt olyan babás cikk az interneten, amit akkoriban el ne olvastam volna. És persze el is hittem, amiket összeolvastam. Ha azt írták, hogy ne hagyjam sírni a gyereket egy pillanatra sem, akkor a gyerek nem sírt egy pillanatig sem, még akkor is, ha ennek az volt az ára, hogy én meg nem aludtam szinte semmit hetekig. Sokáig tartott, mire ráébredtem, hogy nem véletlenül létezik az anyai ösztön, ami sokkal többet ér, mint bármelyik szakértői vélemény.
7. Pánikoltam a mérföldköveken
Őrületbe kergettem magam olyanokon, mint hogy miért csak jobbra fordul meg, miért nem mászik már hat hónapos korában, és hogy biztos komoly baja van, mert 16 hónaposan még nem állt két lábra normálisan, kapaszkodás nélkül. Később kiderült természetesen, hogy teljesen feleslegesen rágtam tövig a körmeimet a mérföldkövek miatt, mert egészséges, normális mozgású gyermekké cseperedett a babám. Egyszerűen csak biztonsági játékos volt, aki mindig kivárta a mozgásfejlődésében az utolsó utáni pillanatot, mert nem szeretett esni-kelni, inkább csak akkor csinált bármit, ha már biztonsággal képes volt rá.
8. Próbáltam minden pillanatot élvezni
Azt hittem, hogy attól leszek jó anya, ha minden egyes pillanatot kincsként őrzök a szívemben, és hálatelt szívvel takarítom a gyerek után még a hányást is. Nyilván elbuktam, ami miatt bűntudatot éreztem szinte folyamatosan. Pedig teljesen rendben van, ha nem ugrálunk örömünkben, amikor kakis pelenkákkal kell zsonglőrködni, és nincs átszellemült mosoly az arcunkon, ha a bolt közepén elkezd hisztériázni a gyermekünk. Ez csupán annyit jelent, hogy azzal együtt, hogy anyák vagyunk, nem lényegültünk át spirituális tanítóvá, hanem emberek maradtunk.
