A nem szülők, még nem szülők kedvéért: az álomba sírás az a folyamat, amikor a gyerek bőg, a szülő nem veszi fel, és a gyerek addig bömböl, míg végül a saját sírásába fárad bele, és ettől nagy nehezen elalszik. Ha valaki ezt kívülről nézi, könnyen azt gondolhatja, hogy az ilyen gyerek apja, anyja egy szívtelen szemétláda, aki kibírja, hogy egy kisírt szemű csöppség a lelkét is kiüvöltse, mert annyira rossz neki. És a vicc az, hogy az ominózus szülő is pont ezt gondolja magáról. Nem azért nem emeli fel a csöppséget, mert jó mókának tartja a gyerekordíttatást, hanem azért, mert már nem lát más megoldást. Nem bírja cipelni a súlyát, esetleg megfájdult a feje attól, hogy a baba közvetlenül a fülébe üvölt, amikor karba veszi… Vagy egyszerűen csak kész van, de teljesen.
Amikor a feleségemmel először csináltunk ilyet, az nem direkt volt. Éjjel fél négy felé járt az idő, és kisfiunk már két órája csillapíthatatlanul üvöltött. Volt egy pont, amikor úgy döntöttünk, kell egy kis szünet. Leraktuk a kiságyába, ahol full hangerőn üvöltött tovább, mi pedig csak csendben, letaglózva ültünk a kanapén. Aztán úgy tíz perc után egyszer csak csend lett. Azonnal átrohantunk megnézni, mi történt. A gyerek álomba sírta magát. Aminek egyrészt örültünk, másrészt iszonyatos lelkiismeret-furdalásunk volt.
Ma már az interneten az álomba sírásról mindenféle véleményt találni. Van olyan is, ahol azt mondják, hogy a magukat sokszor álomba síró gyerekek korábban tanulnak meg egyedül aludni a kortársaiknál, de olyasmit is olvashatunk, hogy a gyerek ilyenkor olyan stresszt él át, ami még egy-két nappal később is hatással lesz rá. De melyiknek higgyünk? Én azt mondom, nem egészséges az sem, ha a gyereket csak lerakjuk, és amikor sír, eszünkben sem jut felvenni, ugyanakkor azt is tévútnak tartom, hogy a végkimerültség határán álló szülők ne próbálhatnák meg kibekkelni valahogy. Ahogy mindenben, itt is a mértéktartás a legfontosabb.
