Rengetegen tapasztalhatják a szülés utáni depresszió tüneteit magukon úgy, hogy végül nem veszik komolyan, nem kérnek segítséget, és nem kezeltetik a betegséget. Tova Leigh babája négy hónapos volt, amikor ráébredt, hogy valami nincs rendben.
“Az a fajta anyuka voltam szülés után, aki ott ül a babája mellett órákig, míg alszik, csak hogy biztos legyen benne, hogy még mindig lélegzik. Mike könyörgött már sokszor, hogy menjek aludni, de csak úgy tudott rávenni, ha helyettem odaült és figyelt tovább a babánkra, amíg én lefeküdtem. Folyamatosan ébren akartam lenni, nézni, ahogy alszik, ahogy létezik. Amikor elaludtam, rémálmaim voltak, hogy lemaradok valami fontosról, vagy hogy elveszítem a kislányomat.
Alig vártam, hogy felébredjen, és enni akarjon, ilyenkor megkönnyebbültem, hogy nem kell tovább tettetnem, hogy alszom, és visszaülhetek mellé, nézhetem. A fejemben az élt, hogy senki más nem tudja őt életben tartani, megfelelően ellátni, csak én. Evett, visszaaludt, én pedig ültem tovább és néztem.
Emlékszem, hogy a végkimerülés határán, összetörve ültem az ágya mellett, és képtelen voltam rávenni magam, hogy otthagyjam. A félelem, hogy történhet közben valami vele és az a rengeteg szeretet, amit éreztem iránta, teljesen megőrjített, és bár tudtam az eszemmel, hogy nevetséges, amit csinálok, nem tudtam abbahagyni. Úgy éreztem, lassan, de biztosan megbolondulok. Minden olyan ködös és valószerűtlen lett. Magányos és elkeseredett voltam, nem tudtam, mi a baj velem. És nem is tűnt fel, hogy szükségem lenne segítségre.
Így nézett ki a szülés utáni depresszió nálam, az első három hónap ebben az őrületben telt. Azért mesélem ezt el, mert szeretném, ha minél többen felismernék magukon a jeleket. Szeretném, ha tudnátok, hogy minden esetben máshogy jelentkezhet, és nagyon oda kell figyelni nemcsak magatokra, hanem egymásra is, mert bárkinek szüksége lehet segítségre. Nincs abban semmi szégyen, ha ilyen helyzetbe kerültök. Nem vagytok egyedül.”
