Kaptak már hideget-meleget azért, mert dolgozni kezdtek egyből szülés után, jellemzően azok nyilatkoztak elítélő hangnemben, akik nem ismerték a miérteket. A játszótéri padról beledumálva mások életébe, felületesen nézve úgy tűnhet kívülről, hogy elhagyták a babájukat a munka kedvéért, még akkor is, ha testben jelen voltak mellette. A baba mellett dolgoztak gőzerővel, sokszor úgy, hogy a pici a mellükön lógott, míg görnyedtek a gép előtt, készítették a bevallásokat vagy töltötték az excel táblákat.
Valóban az anyák nem voltak teljes figyelmükkel együtt a babákkal, de közben a saját gyerekeik érdekében tették, hogy munkába álltak szinte azonnal a szülés után.
Nagy dilemma, amikor választani kell, hogy anyagilag biztonságos környezetet teremtsünk a gyerekeinknek vagy a lelki fejlődésüknek fontos minőségi időt adjuk meg nekik. A következő két anya arra jutott, hogy hiába a figyelem, ha nem tudnak ételt tenni az asztalra, úgyhogy még friss gát- és császársebbel a számítógép elé ültek dolgozni. Szerencséjük volt, hogy otthon tudták végezni a munkájukat, de ettől még kicsit sem volt könnyű dolguk.
Erika terhesen tudta meg, hogy csalja a férje, ezért alakult úgy, hogy egyedül szülte meg a babáját:
“Hat hónapos terhes voltam, mikor kaptam egy közös barátunktól egy üzenetet, amiben rákérdezett, hogy tudom-e, hogy Zsolt épp merre jár, mert épp most látta egy fiatal nővel kézen fogva sétálni az utcán. Annyi esze nem volt, hogy legalább nyilvános helyen ne kürtölje szét, hogy megcsal. Amikor otthon kérdőre vontam, nem is tagadta, azt mondta, szerelmes, és új életet akar kezdeni a nőjével. Mindez csodálatos, csak épp ott álltam nagy hassal, benne a babánkkal, akit mindketten akartunk, terveztünk. Nem tudtam mást csinálni, mint azt mondani, hogy akkor menjen. Aznap bepakolt a bőröndbe, és simán kisétált az életemből.
Nem beszéltünk meg semmit, hogy mégis hogyan akar gondoskodni a gyerekéről, jön-e a szülésre vagy mikor akarja látni majd, és egyáltalán, hogyan lesz az apja.
Az azóta eltelt négy évben persze kiderült, hogy sehogy sem akar az apja lenni, a gyerektartásért is bíróságon kellett harcolni, a láthatásokat pedig egyáltalán nem tartja, jó, ha kéthavonta látja tíz percre a gyerekét. A gyerektartás kérdés volt a legégetőbb a szülés után, amikor gyedből és az apja által adott pénzből kellett volna megélnünk, ám mivel ő nulla forintot adott arra, hogy életben maradjon a gyereke, ezért aztán kénytelen voltam dolgozni.
Hál’ istennek a munkahelyem volt annyira rugalmas, hogy figyelembe vették, újszülöttet mégsem adhatok be egy bölcsibe, ezért egyéves koráig dolgozhattam otthonról, nagy néha kellett csak bemennem egyeztetésre, de akkor is vihettem magammal a kisfiamat. A gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy általában fél kézzel szerkesztettem a dokumentumokat a gépen, a babám vagy szopizott vagy aludt a karomban. Ha rossz napja volt, akkor pedig magamra kötöttem a kendőben, és úgy dolgoztam, hogy közben ringatóztam, kívülről egész viccesen nézhettem ki.
Fogalmam sincs, hogyan éltem túl ezt az időszakot ép ésszel, mert azért nem kímélt a fiam.
Ugyanúgy felkelt éjjelente nyolcszor, mint másnak a babája, csak míg más anyukák ledőlhettek esetleg aludni, amíg a babájuk aludt, addig nekem olyankor kellett a leginkább észnél lenni és behozni a munkában a lemaradást. A legnagyobb segítségem ebben az időszakban a szomszédasszonyom volt, aki mindig bevásárolt nekem is, amikor ment a boltba, és úgy főzött a családjára, hogy nekem is tudjon hozni belőle pár adaggal. Nélküle nem ment volna, örökre az adósa maradok. Azóta is olyan nekünk, mint egy nagymama, akire mindig lehet számítani és akihez boldogan szalad át a kisfiam minden délután az ovi után egy szelet zsíroskenyérre.”
Viki nem maradt egyedül a gyermekével, de épp szülés után pár héttel rúgták ki a munkahelyéről a férjét. Közös megegyezéssel persze, hogy ne kelljen végkielégítést fizetni.
“Olyan szépen egyben volt minden, azt hittem, nyugodt szívvel babázhatok majd, a férjem jól keresett, biztosnak tűnt az állása. Aztán beütött egy leépítés, amibe beleesett ő is, mert már nem fiatal, és aláíratták vele a közös megegyezést, mert az jobban néz ki, mintha kirúgnák. Ott álltunk a négyhetes kisfiunkkal, én még a császár után épp csak felépültem, és azzal néztünk szembe, hogy egyetlen jövedelemként a gyedem lesz pár hónapig, amíg a férjem nem talál állást. Mivel egyikünk szülei sincsenek anyagilag túl jól eleresztve, ezért onnan segítséget nem is vártunk, nekem kellett cselekednem. A könyvelő munkában az a jó, hogy bárhonnan végezhető, ha jó fejek a cégnél, az én főnököm pedig szerencsére olyan fajta, akinek nem az a fontos, hogy napi 10 órát nézze a beosztottak arcát, hanem az, hogy elvégezzük a munkát határidőre rendesen. Mivel már öt éve együtt dolgozunk, ezért pontosan tudta rólam, hogy akkor is alaposan fogom csinálni a dolgomat, ha közben a babámat is el kell látnom.
Nem volt egy fáklyásmenet, a halálosan fáradt jelző nem írja le, amit éreztem, még úgy is, hogy otthon volt velünk a férjem, és segített mindenben becsülettel.
De szoptatni nem tud, úgyhogy az éjszakázások és a két-háromóránkénti etetések az én feladatom voltak természetesen, és persze mind tudjuk, hogy sokszor csak anya karjaiban jó a babának, nem beszélve arról, hogy én sem bírtam nélküle túl sokáig. Volt, hogy sírógörcsöt kaptam, mert nem tudtam lemenni sétálni velük, vagy hogy éjjel az első etetésig nem fekhettem le aludni, mert maradt munkám. Nagyon nehéz időszak volt, nem kívánom az ellenségemnek sem. Utána pedig hatalmas lelkifurdalás maradt, amiért nem tudtam teljes figyelmemmel a babámmal lenni azokban az első hónapokban. Féléves koráig ment így, amikor végre kapott munkát a férjem, így csökkenthettük a feladataimat. Bár addigra már úgy belejöttem, hogy nem mondtam le a munkáról teljesen, vállaltam azért projekteket, mert kellett a lelkemnek, a biztonságérzetemnek, hogy nem csak a férjem fizetésére támaszkodunk.”
