Nagy vihart kavart egy anyukás csoportban, hogy az egyik anya otthon hagyta a hatéves gyerekét napközben egyedül. A nagy viharok persze nem furcsák az anyák között, ritkán találkozunk megértő anyaközeggel, ahol nem dobálják egymásra a sarat, ha valaki máshogy gondolkodik, de ez a vita elgondolkodtató volt, mert tényleg: mikortól hagyhatjuk egyedül a gyereket? Az egyértelmű mindenki számára – legalábbis remélem –, hogy bölcsis, ovis korában még szó sem lehet róla, hogy egyedül maradjon otthon, de amikor „nagy” iskolás lesz, már felmerül a dilemma, hogy mikortól korai, és mikor elég érett hozzá.
Ahány család, annyi szokás, mert leginkább a gyerek személyiségétől függ, hogy otthon lehet hagyni, vagy sem.
Törvényi szabályozás erre a kérdésre nincs nálunk úgy, mint például Kanadában, ahol tilos 12 év alatt szülői felügyelet nélkül otthon maradnia a gyereknek. Itt a szülők józan eszére van bízva a dolog, azaz arra, hogy mennyire ismerik a saját gyereküket. A két nagy lányomnál a nagyobbikat már 10 évesen simán, minden aggodalom nélkül egyedül mertem hagyni, míg a kisebbiket még most, a 12 év felé sem szívesen hagyom itthon. A nagyobbik már 6 évesen megfontoltabb és körültekintőbb volt, mint a húga 12 évesen, így nincs is nálunk egyetemes szabály az otthonmaradásra, annyira egyénfüggő, hogy melyik gyerek mikor érik meg rá. Épp ezért teljesen felesleges is vitázni rajta egymás között, mert nem ismerjük a másik anya gyerekét, és nem látunk bele a családjába. Úgyhogy ha nem olyan egyértelműen veszélyes helyzetről van szó, mint hogy egy 2 évest egyedül hagytak egész napra a lakásban, akkor nem érdemes rögtön szidalmazni és felelőtlenséggel vádolni más anyukákat.
A konkrét esetben egyébként annyi történt, hogy a 6 éves kisfiút 4 órára hagyta otthon egyedül az anyukája. Épp torokfájás miatt nem ment reggel iskolába, anyának azonban muszáj volt beszaladni a munkahelyére, elintézni a legsürgősebb feladatait, hogy megtartsa a munkáját, szólni, hogy most pár napig otthon lesz a gyerekkel, és már rohant is haza hozzá. Ez négy órába telt, addig a láztalan, kicsit köhögős, torokfájós gyerek a biztonságos otthonban, a kanapén nézte a kedvenc meséjét, az asztalon kikészítve tea, keksz, alma, szendvics, és mire elérkezett az ebédidő, anya már otthon is volt.
Felháborító lenne? Vagy inkább egy kényszerhelyzet, amiből megpróbált az anya a legjobban kijönni?
Nem fekete-fehér helyzetek elé állít az élet anyaként, hanem olyan döntéseket kell hoznunk sokszor, amikor a legkisebb rosszat kell választanunk. A fenti eset ilyen helyzet volt, és az anyuka nagyon szépen megoldotta, nem érdemel ítélkezést. Már csak azért sem, mert pontosan jól tudta, hogy az ő fia olyan, aki elüldögél, eljátszik 4 órát, nem akar tüzet gyújtani a nappali közepén, nem nyúlkál a konnektorba, és nem a húsbárddal akarja majd kipiszkálni a koszt a körme alól. Megkérdeztem azért más anyukákat is, mit gondolnak az otthonhagyásról, hogy működik a gyakorlatban, mert elméletben nagyon okos az ember, de aztán a valóság néha keresztülhúzza a számításait.
Képünk illusztráció
Olgáék a saját bevallásuk szerint is túlságosan óvják a gyerekeiket, és amíg nem került kényszerhelyzetbe, addig Olga azt gondolta, hogy majd csak akkor hagyja egyedül otthon őket, ha már gimnazisták lesznek.
Akkor jött a férjem betegsége, amikor még csak 9 és 7 évesek voltak a gyerekeim. Nagyszülők már rég nincsenek, kedves szomszédasszony sehol a láthatáron, akire rábízhattam volna őket, a tavaszi szünet viszont elkezdődött. Nem akartam bevinni a kórházba a gyerekeket, nem akartam, hogy kiterítve lássák az apjukat, ahogy kilóg belőle mindenféle cső, ezért döntöttem úgy, hogy mindennap otthon maradnak a szünet alatt, amíg bemegyek látogatni a férjemet. Pár óra volt oda-vissza úttal, de persze végig szorongtam, bár tudtam, hogy a nagy fiam felelősségteljes gyerek, de a kicsi szélvész volt még akkor, tartottam tőle, hogy magára rántja a szekrényt, vagy játszani akar a sütővel. De nem történt semmi baj szerencsére, mindennap ugyanott találtam őket, ahol hagytam: nézték a mesét, és nassoltak a kanapén. Nem a legjobb, hanem inkább úgy fogalmaznék, hogy ebben a helyzetben a legkevésbé rossz megoldás volt.
Zsuzsa egyedülálló anya lett, mikor a kislánya 7 éves volt, de minden követ megmozgatott, hogy 10 éves kora előtt ne hagyja otthon egyedül a gyereket.
Néha a lehetetlennel kellett megküzdenem, és persze egy nagyon jó fej és rugalmas főnök is kellett hozzá, hogy ne kerüljünk olyan helyzetbe, amikor otthon maradt volna egyedül a lányom. Azért volt pár izzasztó eset, mint amikor reggel derült ki, hogy beteg, nekem meg nem volt kihez fordulnom, csak az maradt, hogy magyarázkodtam telefonon a főnökömnek, és megpróbáltam otthonról elvégezni a munkámat, ami nagyjából lehetetlen egy beteg gyerek mellett. Volt olyan nyári szünetünk is, amikor a fizetésem háromnegyede arra ment el, hogy táborból táborba menjen, persze csak bejárósba, mert nem akartam, hogy máshol aludjon. Kemény időszak volt, örülök, hogy most már 14 éves, és nyugodt szívvel otthon hagyhatom, sőt még örül is neki, ha kicsit egyedül maradhat.
Kata a saját gyerekkorára emlékezett vissza, amikor ő volt „kulcsos” gyerek.
Egészen elsős koromtól kezdve kulcsos gyerek voltam, egyedül jártam haza az iskolából, egyedül mentem a barátaimmal a játszótérre, adtam magamnak uzsonnát otthon, a szüleim csak este 7 körül értek haza a munkából. A 80-as években ez nem volt furcsa vagy egyedi eset, az osztálytársaim fele ugyanígy élt. Nem éreztük, hogy hátrányos helyzetűek lennénk, tisztában voltunk a szabályokkal, eszünk ágában sem volt veszélyeztetni a saját testi épségünket vagy felgyújtani a lakást. Pontosan tudtuk, hogy idegenekkel nem szabad szóba állni, és nem nyitottunk ajtót senkinek, ha egyedül voltunk otthon. Ugyanezt tanítom ma én is a gyerekeimnek, nem hinném, hogy a mai világ veszélyesebb lenne, nincs több szatír és betörő. A kulcs abban van, hogy a gyerekeim tisztában legyenek az alapszabályokkal, amiket be kell tartaniuk a saját biztonságuk érdekében, ha egyedül vannak otthon. Nyilván iskolás korukban hagytam őket először egyedül én is, azért egy ovisra nem bíznám rá, hogy lássa el magát egész délután.
Az anyukák történeteiből is látszik, hogy az, hogy mikor hagyjuk egyedül otthon a gyerekeket, nem köthető egy bizonyos életkorhoz, mert minden attól függ, milyen a gyerekünk. Jó irány a 12 év mint határvonal, elleshetjük a kanadaiaktól, de ha az élet rákényszerít, és korábban állít döntés elé, akkor mindig úgy döntsünk, hogy szem előtt tartjuk a gyerek személyiségét, érettségét, mindenekelőtt pedig azt, hogy biztonságban legyen.
