„A fiam az etetőszékében ül, én pedig épp mosogatok és felmosok. A gyerek karjai hirtelen előrelendülnek, és palacsinta- meg narancsdarabok repülnek szerteszét. Érzem, ahogy elönt a düh és türelmetlenség. Aztán belenézek a fiam szemébe – ragyog, és tele van vidámsággal –, és a dühös részem meghal bennem.
Amikor hajnalban az igazak álmát alszom, meghallom, ahogy a kiságyból először gügyögés, majd hangos sírás hallatszik. Egy részem visszavágyik azokba az időkbe, amikor a szombat azt jelentette, hogy reggel 10-ig aludhattam. Aztán ráébredek, hogy a reggelek a legjobbak a fiammal. Ahogy próbálgatja az új szavakat és megszeretgeti anyát. A lusta énem ilyenkor meghal.
Amikor ruhákat próbálgatok, és semmi sem jó rám, még úgy sem, hogy lefogytam szülés után, egy részem azt suttogja, hogy szülés előtt milyen jól néztem volna ki abban a ruhában. Majd eszembe jut a vékonyabb, divatosabb énem, akinek minden vágya az volt, hogy gyereke legyen. És ekkor az ítélkező részem meghal.
Amikor alvásidő van, és alig várom a csodálatos csendet, egy részem vágyni kezd a régi függetlenség után. Hosszú ebédekről és kanapén olvasásról álmodozom. Aztán a fiam nevetésére gondolok, meg a kis lábaira, amikkel végigtrappol a lakáson, és az a kis gyász elmúlik belőlem, amit a megkötöttségek miatt érzek.
Az anyaság kimerítő, folyamatosan teszteli a türelmünket és a szívünket. De az eredménye az, hogy a hitünk és a türelmünk egyre erősödik. A szívünk egyre nagyobbá válik. Igaz, hogy az anyaság minden napján meghal belőlem egy darabka, de egyiket sem gyászolom. A gyerekem jobb emberré tesz. A földön pedig ott hevernek a palacsintadarabkák.”
