Ma például a gyerekem elveszett volna a városban, ha nincs nála telefon, és nem tud felhívni, hogy mentsem meg. Azt hagyjuk is, hogy minek lezárni a várost négy napra, csak mert jön két órát csevegni a ki tudja milyen diplomataküldöttség. Maradjunk annál, hogy a 11 éves gyerekem ma ott zokogott volna egyedül az Arany János utcánál, ha nem lettem volna olyan előrelátó, hogy veszek neki mobilt.
Már jó ideje egyedül jár iskolába, nem egy sarokra innen, hanem sokat kell buszoznia érte.
Nem véletlenül alakult így, a legjobb megoldást kerestük neki, a harmadik iskolába jár már 5 év alatt, és erről bizonyosodott be, hogy működőképes számára, úgyhogy maradt ez a kompromisszum, hogy buszoznia kell. Szerencsére háztól házig viszi egy busz, tehát annyira nem nagy kihívás, kivéve olyan esetekben, mint a mai, amikor forgalomkorlátozás, terelés, rövidített buszútvonalak vannak Budapesten, mert épp kell a város a kínai delegáció fogadására.
Nyilván pont nem olvastam híreket, mert minek, úgyis csak felbosszantanak, úgyhogy gyanútlanul elengedtem a gyereket reggel iskolába, majd jött a telefon, síró gyerek, hogy leszállították a buszról egy olyan megállóban, amiről azt sem tudja, hol van, és most hogy jut el a suliba. Persze sehogy, mert nem annyira vérprofi, hogy mindenféle átszállásokat és alternatív útvonalakat kezelni tudna így 11 évesen, úgyhogy megegyeztünk, hogy szépen hazajön.
Remek ötlet volt, csak épp a hazavezető útvonal le volt zárva, az a busz nem áll meg ott, ahol eddig, újabb sírós telefon, kétségbeesett gyerek, síkideg anya.
A megoldása a helyzetnek az lett, hogy fél órát telefonáltam, mire a BKK-val sikerült beszélnem, hogy ugyan mondják már meg, hogyan tudna hazajutni a gyerekem. Még így is, hogy volt nála telefon, borzasztó érzés volt, hogy valahol ott van a városban, és nem tudok odamenni, még az sem opció, hogy taxiba vágjam magam, mert be vannak állva az utak, kocsival sem tudok hozzá eljutni. Az járt a fejemben, hogy minden létező isten áldja meg azt, aki feltalálta a mobiltelefont. És még áldottam a saját eszemet is, hogy vettem a gyerekemnek olyan mobilt, ami törhetetlen, vízálló, mindent kibír, még azt is, ha leejti az ötödikről, mert így biztos lehetek benne, hogy fel tud hívni, amikor bajban van.
Tudom, hogy régen minden jobb volt, meg bezzeg mi is felnőttünk mobil nélkül, és még elektromos póráznak is hívják a mobilt, de szerintem inkább örülnünk kellene, hogy ilyen segítséget kaptunk a gyerekek életben tartásához. Bevillant az a saját gyerekkori élményem, amikor a Margitszigetre jártam úszóedzésre, és 12 évesen rossz villamosra szálltam az egyik edzés után. Nem volt telefon, akkoriban még épp csak vezetékes otthoni készülékek voltak, én meg arra ocsúdtam, hogy okosan elmentem a végállomásig, ahogy kellett, csak épp a másik végállomáson kötöttem ki, ahol még sosem jártam. Teljesen pánikban voltam, az nem jutott eszembe ijedtségemben, hogy felszálljak visszafelé a villamosra, és menjek a másik végállomásig, csak álltam ott és bőgtem, hogy én most akkor örökre elvesztem. Az volt a szerencsém, hogy nem valami vén szatír talált rám, hanem egy kedves néni kérdezte meg, mi bajom van, és felültetett a villamosra, hogy semmi gond, csak menjek el a másik végállomásig és rendben leszek.
A pánikolás a gyerekemnél is megvolt attól függetlenül, hogy van mobilja, csak nem egyedül, hanem a fülembe tudott idegösszeomlást kapni attól, hogy elveszve érezte magát.
És meg tudtam nyugtatni, majd húsz telefonnal elirányítani, hogy hova menjen, melyik villamosra, buszra szálljon, átszálláskor hány sarkot és hány megállót kell mennie ahhoz, hogy végre hazajusson. Ha nincs mobilja, akkor most idegenektől kellene segítséget kérnie, ami a mai világban elég veszélyes mutatvány lenne. Úgyhogy a kezdeti kérdésre, hogy mikortól legyen mobilja a gyereknek, ez a válasz: amint egyedül jár, valamilyen, akármilyen, akár a legbutább telefont vedd meg neki, hogy el tudjon érni, ha bajban van.
