Ezen mentem keresztül, amikor azt hittem, hogy az öngyilkosság lesz a megoldás minden bajra az életünkben. Pedig utólag, tiszta fejjel visszanézve látom, hogy semmi gond nem volt azzal, ahogy éltünk, mindenünk megvolt, szép lakás, szép gyerekek, viszonylag konfliktusok nélküli házasság. A férjem tisztelt és szeretett, ahogy én is felnéztem rá, összhangban voltunk, egészséges, cuki gyerekek szaladgáltak a lábunk körül. Ha kívülről ránk néztél, azt mondtad volna, hogy íme a tökéletes család, mi bajuk lehet egyáltalán?
Nem láttad volna rajtam, hogy öngyilkosságot forgatok a fejemben.
Mosolyogtam, kedves voltam, játszottam a gyerekeimmel, megsütöttem nekik a palacsintát és csodás, szülinapokat, karácsonyokat rendeztem nekik. Úgy tűnhettem másoknak, mint aki teljesen elégedett az életével és maximum annyi a legnagyobb problémája, hogy összeillő ruhákat vásároljon a gyerekeinek az ünnepi fotó miatt. Én voltam a jó fej anyuka, akinek mindenkihez volt egy jó szava, sosem bántott meg senkit, türelmes volt, fát lehetett hasogatni a hátán. Mindez azonban borzalmasan kimerítő és fárasztó volt számomra. Hogy fenntartsam a látszatot a külvilág és a családom előtt. Nem mutathattam meg senkinek azt, milyen mély üresség van bennem, milyen sötét gondolataim vannak. Fel kellett rajzolnom a mosolyt az arcomra és végigmenni a napokon úgy, hogy csak este, lefekvés után engedhettem meg magamnak, hogy önmagam legyek.
Bár most már tudom, hogy az az önmagam nem én voltam, hanem a depresszióm. Nagyon nehezen jöttem rá, hogy valami baj van. Azt gondoltam, hogy biztos normális, hogy néha lehangolt vagyok, hát ki nem az néha, még akkor is, ha ilyen csodálatos családja van. Normális, ha olykor felvágnám az ereimet, pedig minden rendben van körülöttem. Normális, hogy nyugtatókat gyűjtök, és várom, mikor gyűlik össze a megfelelő adag, holott nem történt velem semmi borzalmas, ami indokolná a depresszív gondolatokat. Majd amikor már azzal keltem fel és feküdtem le, hogy tervezgettem az öngyilkosságot, és azzal győzködtem magam, hogy mindenkinek jobb lesz, a gyerekeimnek is, hiszen így nem kell elviselniük engem, nem teszem tönkre a gyerekkorukat, akkor már tudtam, hogy valami nem stimmel, és segítségre van szükségem.
Nem értette a férjem, miért kell nekem pszichológus, de nem ellenkezett, mindig ilyen volt, csinálhattam, amit jónak láttam, sosem korlátozott semmiben. A pszichológus mellett csoportos terápiára is elmentem, és milyen jól tettem, mert legalább szembesültem vele, hogy mennyire nem vagyok egyedül. Hogy nem bolondultam meg, nem én vagyok a hisztis, aki már azt sem tudja, mit csináljon jó dolgában, hát kitalál magának egy depressziót. Ott találkoztam Andreával, akinek a története szíven ütött, és egyben ráébresztett arra, hogy minden apró dologért hálás lehetek az életemben.
Képünk illusztráció (Fotó: Profimedia)
Andrea egyedül neveli a kisfiát, még terhesen hagyta el a férje egy másik nőért.
Pedig tervezett baba volt, egy éven keresztül próbálkoztak, mire összejött a terhesség. Itt kezdődött Andrea kálváriája, ami depresszióba torkollott.
Borzasztó zaklatott volt a terhességem, csoda, hogy megmaradt a kisfiam egyáltalán, olyan szinten stresszes voltam. Tudom, hogy mindig azt mondják, hogy a nők megérzik a jeleket, hogy megcsalják őket, de én nem éreztem semmit, tényleg derült égből villámcsapás volt, amikor közölte a férjem, hogy elköltözik. Akkor voltam 13 hetes terhes, épp csak fellélegeztem, hogy már túl vagyunk a rizikós első három hónapon. Olyan volt, mintha egy vödör jeges vizet zúdított volna a nyakamba.
Andrea ott állt terhesen, egyedül, egy albérletben, fogalma sem volt, miből fognak élni, hogyan tudja megoldani a mindennapokat, munkát egy újszülöttel a karján. A férje nem fáradt azzal, hogy támogassa őket anyagilag, annyira új életet kezdett, hogy vissza sem nézett, nem érdekelte sem Andrea terhessége, sem pedig a baba, miután megszületett. Bíróságon kellett kiharcolni a gyerektartást később, de mire ítélet született, eltelt egy év, a legnehezebb időszakot Andreának egyedül kellett megoldania.
Szülés után annyira magam alatt voltam, hogy mindennap eszembe jutott, hogy a legjobb lenne kiugrani az ablakon. Csak az tartott vissza, hogy mi lenne a kisfiammal, ki tudja, mikor találnának rám, nem hagyhatom magára pár órára sem. Kissé eltorzult gondolkodás, tudom. A fejemben lévő káosz azt éreztette velem, hogy magamra vagyok teljesen hagyva, pedig a valóságban egyáltalán nem voltam egyedül. A szüleim már nem élnek, de az exférjem anyukája mindenben mellettem állt, mélységesen elítélte a fiát, amiért így elbánt velem. Mindennap hozott nekem főtt ételt, bevásárolt, ringatta a babát, amíg én megfürödtem, egy tündér volt velünk, de valahogy akkor nem vettem észre, mintha be lett volna kötve a szemem a jóra. A barátaim sem hagytak cserben, még anyagilag is támogattak, hordták hozzám a pelenkát, később a bébiételeket, ruhákat a gyereknek… Én viszont annyira el voltam foglalva azzal, hogy elhittem a gondolatot, miszerint férj és apa nélkül vége az életemnek, hogy egyre lejjebb süllyedtem a depresszióban.
Végül a barátainak köszönhető, hogy Andrea segítséget kapott, és ki tudott mászni a gödörből, nélkülük lehet, hogy ma már nem lenne köztünk. Nem volt egyszerű, ahogy nekem is évekig tartó terápia kellett hozzá, hogy rendet rakjak a fejemben, úgy Andrea is jár a mai napig pszichológushoz, és szed mellette antidepresszánst. Most jól van, őszintén tud mosolyogni és örülni a gyermekének, már úgy látja, hogy szerencsés, amiért lelépett a férje, és nem nyomorította meg még jobban a lelkét. Átment a poklon, de épp ez kellett ahhoz, hogy elérjen oda lélekben, ahol mindennek, még a legkisebb napsugárnak is tud örülni. Ha valaki, akkor Andrea egy igazi példakép, akire mindenki felnézhet.
