Még petíciót is indítottak, hogy ne fordulhasson ilyen elő többet, hogy az igazgató bácsi szakszerűen bemutassa az ovisoknak, hogyan kell szétszedni elemeire egy disznót, mert inkább azt kellene megtanítani nekik, hogyan éljenek békében egymás mellett az állatokkal. Egyértelmű, hogy a mi kultúránkba nem fér bele, és eszünk ágában sem lenne kitenni az ovis gyerekünket egy disznóvágás látványának, mert, valljuk be, elég véres és gusztustalan.
Nálunk a gyerekeknek általában semmi dolguk a disznókkal és egyéb háztáji állatokkal, maximum akkor látnak nyers húst, ha elkísérik anyát meg apát a boltba a hétvégi bevásárláskor.
Persze aki tanyán él, ott nő fel, annak már máshogy néz ki ez a kérdés. Akkor annak a tanyasi gyereknek az a természetes, hogy anya néha elvágja a vasárnapi húsleveshez a csirke nyakát, és bizony, ha arra kerül a sor, levágják a disznót. Nagyanyáink is simán jelen voltak a disznóvágásnál ovis korukban, sőt beállították őket a világ leggusztustalanabb munkájára: mosták a disznó belét serényen, 5 évesen.
Ez a kérdés csak és kizárólag attól függ, mihez szoktak hozzá a gyerekek. A kínai ovi igazgatója is azzal védekezett, hogy ez az ott élő gyerekeknek természetes, mert a kínai új évet azzal szokás köszönteni, hogy levágnak egy disznót. Ráadásul az összes szülő bele is egyezett a nyilvános ovis disznóvágásba. Az igazgatónak abban teljesen igaza van, hogy ha ebbe nőttek bele a gyerekek, ezt látják már születésük óta, akkor semmi hatalmas tragédia nincs, ha szakértő szemmel elmagyarázza nekik egy disznóvágáshoz értő ember, hogyan kell ezt csinálni.
Történt ilyen nemrég Tapolcán is, amikor a tanár egy levágott disznón bemutatta az iskolásoknak a suli udvarán, hogyan kell feldarabolni az állatot.
Lehet persze rajta hüledezni, de az a helyzet, hogy nálunk is része a néphagyományoknak a disznóvágás. A véres részletektől, mondjuk, érdemes lenne megkímélni az ehhez nem szokott városi gyerekeket, de ahogy nyilatkozott a tapolcai tanár, már kivéreztetve vitték az udvarra a disznót, úgyhogy nem kellett térdig gázolniuk a gyerekeknek a disznóvérben. Bár lehet, hogy inkább felsős gyerekeknek kellene megmutatni a disznó feldarabolását, nem pedig alsósoknak, akik még a mesebeli malacokat szeretik, és nem tudnak talán elvonatkoztatni tőlük.
Ingoványos talaj, mert egy ilyen darabolásos esemény hatása teljesen attól függ, hogy az adott gyerek milyen érzékeny, mennyire van hozzászokva az állatok tartásához, és mennyire tekinti inkább kedves háziállatnak a disznókat is. Mert ha a szemében kiskedvenc-szinten vannak, akkor biztos, hogy traumatizáló lehet neki, ha látja, ahogy szétvágják a felnőttek. Ha viszont tisztában van már azzal, hogy alapvetően mi történik az állatokkal, amíg a bolt polcaira jutnak csinos kis dobozokban, akkor csak tanulhat belőle. Mivel nincs egyértelmű válasz, és egyénfüggő, ezért jobb lenne, ha az ilyen és hasonló, kissé brutális szemléltető órákat megtartanák az iskola felsőseinek, az ő lelkük talán már kicsit kérgesebb.
