Olyan volt Anikó számára a terhesség, mint egy mély álomból felébredés. Nem számított rá, sőt még azon is gondolkodott, hogy elveteti a babát, de végül nem vitte rá a lélek. Ott állt 25 évesen úgy, hogy addig nyugtatókon élt, de úgy döntött, fordít az életén.
Nem vagyok rá büszke, de utólag már látom, hogy elég durván függő voltam, minden nap nyugtatókat szedtem marékszámra. Egyszerűen nem tudtam máshogy kezelni a belső feszültséget, csak azt láttam egyetlen megoldásnak, hogy beveszek egy Xanaxot vagy Seduxent, és máris szebb a világ.
Fiatalon szokott rá a nyugtatókra, akkor kapott először Xanaxot az orvosától, amikor 16 évesen megpróbálta megölni magát.
Úgy látták jónak, ha a kamaszgyereket gyógyszerekkel kezdik kezelni a pszichoterápia mellett. Ebből aztán szépen kifejlődött nála az, hogy minden problémára a szorongásoldókat kell segítségül hívni.
„Rettenetes gyerekkorom volt, bántalmazó, alkoholista apa, áldozat, társfüggő anya, aki sosem védett meg minket. Mindig, mindenért mi, gyerekek voltunk a hibásak, és azt láttuk magunk előtt, hogy a felnőtt lét tele van kínnal és szenvedéssel. 16 évesen úgy éreztem, hogy semmi kedvem felnőni és szenvedni, minek küzdeni, minek tenni bármit, céltalan voltam és reményvesztett. Nem figyelemfelkeltésből vettem be egy csomó gyógyszert, hanem csak egyszerűen nem akartam olyan életet, mint amit anyáméktól láttam.
Aztán rám találtak, bevittek a kórházba, ahol maradtam is két hétig a pszichiátrián, itt írta fel nekem az első doboz Xanaxot az orvos. Nem nekem adták oda, anyámnak kellett adagolnia, mert félő volt, hogy megpróbálom vele újra kinyírni magam. Minden reggel kaptam egy tablettát és valóban kicsit kevésbé gyűlöltem tőle az életemet, szóval használt.”
Képünk illusztráció
Később pedig, amikor már nem írták fel neki a szorongásoldókat, mert úgy döntöttek az orvosok, hogy nincs szüksége rá, feketén beszerezte magának az interneten az adagját.
Mindig megtalálta azokat az embereket, akik árulták különböző fórumokon a legkülönfélébb nyugtatókat, így folyamatosan tudta venni magának a gyógyszereket. Mire 25 éves lett, már nem telt el úgy nap, hogy ne vett volna be 3-4 nyugtatót.
Eleve úgy kezdtem a napot, hogy bevettem egy Xanaxot. Aztán ha valami történt nap közben, stresszhelyzetbe kerültem vagy csak elszomorodtam, máris jöhetett egy Seduxen. Ezt a kettőt váltogattam leginkább, de Frontin is mindig volt nálam, bár az hatott a legkevésbé. Az az érdekes az egészben, hogy akkor nem is éreztem, hogy ez probléma lenne, fel sem merült bennem, hogy gyógyszerfüggő vagyok, teljesen természetes volt, hogy nekem ezekre a bogyókra szükségem van.
Anikó párkapcsolatban élt, amikor teherbe esett, de még nagyon nem tervezték, hogy gyerekük legyen, sőt egymásban sem voltak biztosak, hogy együtt akarják leélni az életüket. A terhesség azonban fenekestül felforgatta az életüket.
„A kislányunk valóban úgy jött, hogy senki sem számított rá és igazából egyikünk sem akarta még, hogy legyen gyerek. Szerettük egymást, de még nem gondolkodtunk azon, hogy összekössük az életünket, mindketten túl fiatalnak éreztük magunkat ahhoz, hogy végleg elköteleződjünk a másik mellett. Amikor kiderült, hogy terhes vagyok, akkor az apja rögtön azt mondta, hogy el akar venni feleségül, mert ennek a gyereknek teljes család jár. Fel sem merült benne, hogy elvetessük a babát, természetes volt számára, hogy vállalja a felelősséget és fel akarta nevelni a saját gyerekét velem együtt.”
Én voltam az, aki rágódott még a kérdésen három hétig, nem tudtam, mit tegyek, úgy éreztem, egy gyerek kettétörheti az életemet, nem voltam rá felkészülve lelkileg, hogy anya és feleség legyek. Addig minden hétvégém és estém a barátokról és szórakozásról szólt, és hirtelen nagyon rémisztő volt, hogy fel kell nőnöm, és gondoskodnom kell egy gyerekről.
Anikó most már szerencsésnek mondja magát, mert végül gyermeke apja meg tudta győzni róla, hogy képes lesz arra, hogy jó anya legyen és megtartották a babát, aki mára már 4 éves kislánnyá cseperedett.
A nyugtatókat a terhesség teljesen száműzte az anyuka életéből.
„Nagyon egyszerűen szoktam le a nyugtatókról, amint eldöntöttük, hogy megtartjuk a babát, felébredtem. Tényleg olyan volt, mint egy megvilágosodás. Más színben láttam onnantól kezdve a világot, nem akartam tönkretenni magamat, és nem akartam veszélyeztetni a babámat sem azzal, hogy terhesség alatt gyógyszerekkel mérgezem. Nem bírtam volna elviselni, ha miattam és a függőségem miatt történik vele valami vagy fejlődési rendellenességgel születik.
Egyik napról a másikra nem vettem be több nyugtatót. Olyan tünetekkel járt az elvonás, mint amikor a cigarettáról szokik le az ember, idegbeteg voltam pár hétig, kiátkoztam mindenkit a környezetemben a világból, de aztán elmúlt, mintha sosem lett volna. Néha még eszembe jut azóta is, hogy de jó lenne csak bekapni egy pirulát, és kisimulnának a ráncaim tőle, de aztán mindig arra gondolok, hogy akkor lemaradnék a saját gyerekem gyerekkoráról, ha eltompítanám magam a nyugtatókkal. Úgyhogy kijelenthetem, hogy a gyerekem megmentett saját magamtól és a gyógyszerfüggőségtől.”
