A teóriánkat felállítottuk és emlékeim szerint egyszer, egyetlen egyszer merült csak fel bennünk, hogy talán nagyobb ingatlanra lenne szükségünk, de ekkor már nyár volt, én pedig nagyon várandós. Az ötletet hamar el is vetettük, hiszen pocakkal emelni, cipelni, pakolni minek, ha nem égető, illetve a lelkünk mélyén éreztük, hogy nem állunk készen az ingatlan keresésre sem. Valahogy órákat tölteni a hirdetések böngészésével, aztán minden délutánt és estét újabb és újabb szemrevételezésekkel tölteni nem igazán volt hangulatunk. Határozottan és gyorsan dobtuk kukába az ötletet költözés szempontjából. Kellő alapossággal meg is indokoltuk igazunkat, mondván, próbáljuk ki mennyire kényelmes az új kis jövevénnyel, aztán ha nem az igazi, még mindig megtehetjük a megfelelő lépéseket.
A gyerek átveszi az uralmat a lakás fölött
Először csak a dolgozószobát, azaz annak egy részét kellett feláldoznunk. Ennek egy kicsit örültem is, mert a mai világban az ember otthonában játszószoba legyen, vagy hobbibarlang, de semmi képen ne dolgozó, hiszen az olyan egészségtelenül hangzik. Az elképzeléseinknek megfelelően befértek Mazsola bútorai is, mi pedig úgy örültünk, hogy minden a terveink szerint alakul. Aztán jöttek a rokonok és barátok, velük pedig érkeztek a csörgők, a pelenkák, a ruhák, sapkák, hordozó, autós ülés, mózeskosár, cumisüvegek, plédek, ágyneműk, játékok, légzésfigyelő, babakocsi.
Ha még nincs gyereked, ne gondold, hogy ez a lista vége! Ez igazából csak egy rövidke felsorolás. Ezzel persze nem eltántorítani szeretnélek, de lehet, hogy nem csak mi voltunk nagyon naivak, hanem te is az vagy. E sorok olvastán az egy és sokgyerekesek vagy a hasukat fogják a nevetéstől, vagy a fejüket rázogatják, hiszen ők már igazán tudják, hogy ez csak a gyenge bemelegítés, az igazi gyermeki tér ennél még több kellékkel jár együtt.
Mazsola átvette az uralmat és elégedetten szemlélődik.
A nap, mikor arra értem haza, hogy ez a megszámlálhatatlan és állítólag nélkülözhetetlen mindenféle beköltözött otthonunkba, igazi meglepetésként ért. Valóban meglepetésnek szánták, nekem viszont minden arcizmom ugrált a rendetlenség látványától. Ma már persze nagyon hálás vagyok mindazon dolgokért, amiket nem kellett beszereznünk és valóban hatalmas segítséget jelentettek a barátok, mert ők már rutinból tudták, mi az, ami igazán nélkülözhetetlen. De ott és akkor csak álltam a csatatérré változott nappali közepén és azon fohászkodtam, hogy ez ne valóság legyen csak egy rémálom. Aztán később azzal is beértem volna, ha nem nekem kell elpakolnom.
Átrendezés, aztán újabb átrendezés
Kisvártatva át kellett rendezni a saját ruhásszekrényeinket, mert ami most még nagy lenne rá, az ott pont elfér. Aztán a fürdőszobaszekrények egy részét kellett átadnunk neki, hogy a kis krémecskék, olajok, vitaminok, törülközők is helyet nyerjenek. Midőn úrrá lettem a káoszon és belenyugodtam visszafordíthatatlan sorsunkba, ránk tört a következő hullám. A baba pihenőszék, a cumisüveg melegítő, a sterilizátor, az etetőszék és a hinta – kedves gyermektelen, ne ringasd magad hiú ábrándokba, ez még mindig nem a lista vége- újabb dömpingként szakadt a nyakunkba a baldachin, a játszószőnyeg, a baba kád és a hőmérő. Az arcizom rángatózást akkor az enyhe tikkelés váltotta fel nálam, de küzdöttem hálásan és rendületlenül újabb ösvényeket ásva magamnak a kellékrengetegben, hogy ismét rendet tehessek.
Élénken emlékszem a napra, mikor Mazsola hazaérkezett. Az illatos, szuszogó kis csomag elfoglalta az ágyát és aludt, meg sírt és pisilt meg evett, lazán aludt és evett és sírt és pisilt és sírt és aludt és evett, majd ezek kombinációi mentek napokon keresztül végeláthatatlanul. Én pedig a konyhapultnak támaszkodva zokogtam a cumisüveg tengert szemlélve és azon jajveszékeltem, hogy ezt az önmagamat idézve „kuplerájt” én nem fogom tudni elviselni.
Azóta persze eltelt jó néhány hónap, de nem korántsem eseménytelenül. A nappalink gazdagabb lett egy gigantikus méretű járókával, és hogy Őfelsége Mazsolácskának teljes legyen a kényelme, az íróasztalt is száműztük szobájából. Persze hova máshova, ha nem a nappaliba. A konyhaszekrény egy részét is feláldoztuk, hogy a kanalai, lábaskája, tányérja, végszükség esetére betankolt bébiételei, a sűrítő porok és babakekszek is elférjenek valahol. Mindennek és mindenkinek van helye, csak nekünk nem. A garázs az egyetlen hely, ahol még érintetlen minden és az apró kis csoda érkezése nem borította fel az eredeti állapotokat.
A rend látszata
Ne gondold, hogy rossz szülők vagyunk! A fürdőszobai játékokat, a rágható mesekönyveket, az építőkarikákat és tornyokat már önként és dalolva hoztuk haza, méghozzá lelkesen. Időnként egy-egy újabb tárolóra is beruházunk, hogy a rend látszatát fenn tudjuk tartani és így legalább Mazsolát sem temetik maguk alá a játékok. A nagymamáknak és a barátoknak pedig külön kívánságlistákat tartunk fenn arról, mi az, amivel Mazsola kedvébe járhatnak, miközben mi egyre jobban és jobban háttérbe szorulunk. Már nem bosszankodunk egy kicsit sem, bár fontolgatjuk, hogy lassan a kertünkben verünk sátrat átmenetileg.
Rendkívül jókat derülök magunkon, és pakolok újra és újra, töretlen lelkesedéssel, még ha hullafáradtan is. Egy kicsit azért zokon veszem, hogy egy fél palack vízzel, egy fakanállal, de még egy műanyag tölcsérrel is jobban eljátszik, mint a direkt az ő korosztályának készített csörgő, zörgő, plüss- és ki tudja, még miféle kreativitást és finommechanikát fejlesztő játékokkal. Ellenben már tényleg csak vigyorgok, amikor a konyhai kellékeket a nappaliból gyűjtöm össze utána, mert ez ugye pontosan az, amit soha, de soha nem akartam. Lássuk be, elvéreztünk a nagy teóriánkkal, mostanság pedig új otthonunkat keresgéljük. A költözés, nos az majd egy nagy mókának ígérkezik!
Ezzel kapcsolatban pedig már minden illúziónkat elvesztettük.
