Szerintem mindenképpen. A szerelem egy ugri-bugri valami, hol jön, hol megy, hol marad, vagy esetleg meg sem érkezik, hiába hívogatják, és hogy egyes pszichológusok, párterapeuták és önjelölt kapcsolati tanácsadók azt híresztelik, hogy elő lehet idézni, szépen rángatni ki a közös táskánkból vagy rimánkodni neki, hogy jelenjen már meg és ha jól csináljuk, akkor egyszercsak ott terem, mint a nyuszi a kalapból – na, ez mindenképpen kérdéses, és jobb lenne belátni: nem valószínű, hogy receptre felírva valóban megkapjuk vagy ha elég pénzt fizetünk ki a terápián, újra vagy végre belénkköltözik. Szuper dolog egyébként, hatalmas kincs és – alsóhangon szólva – igazán örömteli, ha egyszercsak megjelenik, de kémcsövekben, művi körülmények között előállítani annyi esélyünk van, mint az örök élet elixírjért kinyerni.
Van olyan, hogy örökké?
Ráadásul vannak nők, akik komoly fensőbbséggel tudják mondani, „már huszadik éve ugyanannyira szerelmes vagyok a férjembe, mint az első napon, amikor megláttam”. Ezt egyrészt nem hiszem el, másrészt pedig ha igaz, tök jó, örüljön neki, de ne osszon le másokat, ami pedig gyakran megesik ezek után, hiszen elhangzik a fenti mondat kíséretében egy pár gyakorlati tanács is arra vonatkozóan, hogy a férfiak mit szeretnek és mit nem, hogyan kell ébren tartani a családi tűzhelyet és így tovább.
Társadalmi elvárásnak tűnik az is, hogy találjuk meg a szerelmünket, és koronázzuk meg ezt egy gyerekkel. Vagy többel. Az ötlet mindenképpen jó, főleg, ha a kapcsolat tényleg működik, semmi baj nincs vele, sőt, támogatjuk, csak a dolgok mégis néha másképp alakulnak. És akkor mi van? Semmi? Csak szerelemmel ér valamit a gyerek? Hát, csöppet sem.
Jelenet az Ilyen a formám című filmből
Szerelem helyett egy görbe este
Emília, egy kedves barátnőm, akivel a játszótéren találtunk egymásra, elmondta, hogy ő például egyáltalán nem volt szerelmes, amikor megfogant a gyereke.
„Nem szerelmes voltam, hanem részeg. Most mit tagadjam. Egy egyetemi vizsga után buliztunk a haverokkal, teljesen ki voltunk addigra készülve, ez volt az utolsó szóbeli, a buli a végére már mindent elengedtünk, én meg összegabalyodtam az egyik haverommal. Mindketten felszabadultunk, és mindketten úgy gondoltuk, hogy ez most belefér. Hát, komoly következményei lettek. Mármint Zselykét elég komoly következménynek kell neveznem, amire egyikünk sem számított, annyira nem, hogy nem is tartottuk szükségesnek megbeszélni az esetet, ő másnap elment tőlem, utána meg a baráti körben találkoztunk néha, egyikünk sem akart komoly folytatást, csak ugye néhány hét múlva előállt az a bizonyos helyzet.
Nyilván totál kétségbeestem és kétségbeestünk mindketten, szörnyen dühös lettem, azt hiszem, főleg az életre, hogy most ezt a helyzetet teszi elém, még csak negyedéves vagyok, nincs is családom, pénzem se sok, kábé nyolc évet várni akartam volna még a szüléssel, erre tessék. Nem mondom, hogy nem jutott eszembe az, hogy elvetessük, de végül éppen a haverom, Zselyke apukája támogatta azt, hogy megtartsuk. Közelebb kerültünk egymáshoz, mindent átbeszéltünk, azt is, hogy nem akarunk emiatt összejönni.
Ő pénzügyileg is segített ettől fogva, a közelünkbe költözött, és elkezdett komolyabb munka után nézni, így végül van egy állása már, és az álmai egy részét feladta, vagy legalábbis parkoltatja, hogy legyen miből élni. Mindkettőnknek nagyot ütött ez a helyzet, de persze hogy bánhatnám, hogy Zselyke megszületett, és már kétéves? Egyáltalán nem szerelemből szültem, hanem azért, mert – végül is – nem akartam egy életet megszakítani csak azért, mert elképesztően rosszkor érkezik, és nagyon kényelmetlen helyzetbe hoz. Párom azóta nincs, vagy legalábbis semmi komoly, de remélem, hogy lesz végre egyszer.”
Válásból született gyerek
Emíliánál Zsanett, a játszóteres csapat egy másik tagja, 15 évvel idősebb, 39 éves, három gyerek anyukája, és azt mondja, hogy „a harmadiknál már gyűlöltem a férjem”. Zsanett a második után el akart válni, nem rögtön a születéskor, hanem amikor a most középső gyereke, Botond, 3 éves lett, a férje viszont nemcsak hogy nem volt hajlandó a válásra, de fenyegetni kezdte Zsanettet, hogy a bíróságnál úgy intézi, hogy hozzá kerüljenek a gyerekek, hogy bebizonyítja, hogy Zsanett alkalmatlan a nevelésükre, hogy kideríti, mi van a háttérben, és ha férfi, akkor mindenkit megveret, és hasonlókat. A nő pedig válni és lépni akart, de nem mert, és elhitte a férje fenyegetéseit a bírósággal kapcsolatban.
„Próbáltam néha elhinni, hogy még rendbejöhet minden köztünk, szerintem főleg azért, mert féltem lépni, és reméltem, hátha mégsem kell. Így gyengültem el egyszer, amikor néhány nap fenyegetés után elvitt vacsorázni, kedves volt, és akkor lefeküdtünk. Ebből lett Lidike, de amikor megláttam a terhességi teszt eredményét, csak dühöt és kétségbeesést éreztem, és valami szörnyű szorítást a gyomromban, mert akkor úgy éreztem, a férjem csak azért csinálhatta az egészet, csak azért volt olyan kedves akkor este, hogy ez legyen a vége, és ne tudjak tőle elmenni. Ez volt az utolsó kegyetlen húzása.”
„Mindkettőnknek nagyot ütött ez a helyzet, de persze hogy bánhatnám…”
Zsanett elmeséli, hogy utána nagyon szégyellte, hogy így gondolt Lidikére, hogy csak egy bosszúnak vagy zsarolás eszközének tekintette, mert persze nagyon boldog volt, amikor egészségesen megszületett, és azóta is imádja, csak emiatt még nehezebben tudott elszakadni a férjétől. Vagyis ha volt benne terv, akkor bejött. De a nő feszültsége addigra már akkorára nőtt, hogy a terhesség alatt elindította a válást.
Életem legdurvább időszaka volt. Apukám egy ügyvéd barátja segített a jogi dolgokban, a barátnőim támogattak, de nem mondom, hogy ne éreztem volna sokszor úgy, hogy az elmeosztályon végzem. Szörnyű bűntudat gyötört a gyerekek miatt, akiket persze az apjuk nem vitt el, sőt, megelégedett a kéthetenkénti láthatással is. Nekem nem volt pénzem, a családom támogatott. Egy percig nem bánom a kislányomat, de ez így kemény volt.
Emília és Zsanett gyereke hirtelen tévedés vagy előre nem látás eredménye. Mindannyian szoktunk megfontolatlanul cselekedni. De ettől még két boldog kislány cseperedik az anyukájával, és minden esélyük megvan arra, hogy boldog felnőttek is legyenek.
Hiszen miért ne lehetne kiegyensúlyozott Emília vagy Zsanett kislánya attól, hogy nem szerelemben fogantak? Megdöbbentően őszinte az anyukájuktól, hogy elmondták a helyzetüket. És mielőtt még valaki azt hinné, hogy a szerelmesek ellen beszélünk, szeretnénk elmondani, hogy nem. Mindenki éljen boldogan, összefonódva. Csak higgyük el, hogy ha ez mégsem jön így össze, akkor is lehet jól csinálni. Akkor is lehet nyugodt, jókedvű gyerekeket nevelni.
