Saci két éve találkozott Petivel egy fesztiválon, és minden csodálatosan alakult: akkorát durrant a szerelem, hogy a ház oldalát is kivitte, Saciék a nagy találkozás után elválaszthatatlanok lettek, és biztosan érezték, hogy ez az, ez tökéletes. Tekintve, hogy Peti is totál tökéletesnek tűnt, Sacinak az is tetszett, hogy apuka, és van egy kisfia, akivel annyira csodálatosan foglalkozik: egy héten kétszer viszi iskolába, kétszer hozza, és kéthetente elviszi hétvégézni. Mivel Peti odavolt a fiáért, Saci érezte, hogy vele ugyanez lesz, és egyből megkedvelik egymást.
Sajnos nem így alakult. A kisfiú igazából rá sem akart nézni, elfordult, ha Saci megjelent, és nem akart vele semmi közöset csinálni.
Persze, a felnőttek abban maradtak, hogy nem erőltetik, de Saciba beleköltözött a félelem, hogy emiatt majd talán Peti is szakít vele, mivel lehet, hogy sosem lesz ennél jobb a helyzet a kisfiúval, és akkor végső soron a férfi nem őt választja majd. Annyira félt ettől, hogy teljesen belelovalta magát, holott Peti kitartott mellette, csak éppen a fia mellett is. Sacinak az is nehéz volt, hogy rájött, nem tudná szeretni Petit, ha miatta elfordulna a gyerekétől, de úgy sem bír élni, hogy folyton ki van zárva a kettőjük programjából. Sajnos a helyzet nem sokat javult, Peti kisfia, bár szóba állt vele, de mindig ellenséges maradt, és egy idő után – ami nem is volt olyan hosszú – Saci szinte gyűlölni kezdte a gyereket.
Az az érzése támadt, hogy a gyerek nélkül tökéletes lenne az életük, de itt mégis van egy hiba, ami ráadásul megkerülhetetlen, nem tud vele mit kezdeni, és sosem fog elmúlni. Hogy neki ki kell bírnia a közös időszakokat, de ez szándékosan azért történik, hogy őt bosszantsák, és elrontsák a boldogságát. Persze próbált belegondolni többször racionálisan, és el tudta képzelni, mennyire nehéz lehet egy gyereknek az apját egy másik nővel látnia, de azt nem értette, hogy miért ennyire, de ennyire nagyon. A vívódása közben mindent megpróbáltak: beszéltek is egy terapeutával, közös programokat szerveztek, végül mégis az lett, hogy Saci elmaradt azokról a napokról, amiket Péter kisfia náluk töltött, és elment olyankor a barátnőjéhez lakni. Akkora lett már a feszültség emiatt közöttük is, hogy végül szakítottak, holott mindketten szerették a másikat. Vajon alakulhatott volna másképp is a történetük?
Képünk illusztráció. Jelenet az Enyém, tiéd, miénk című filmből. (Fotó: imdb)
Lídia eközben boldogan él együtt saját lányával és párja, Kelemen kisfiával, már amikor a fiú náluk tartózkodik.
Annyira megszerette a gyereket, hogy azt mondta Kelemennek, akár hozzájuk is költözhet, ha az anyukája beleegyezik, amiből annyi lett, hogy amikor Gáspár anyukája, Kelemen volt felesége külföldi kiküldetésre megy, vagy nyáron hosszan, akár egy hónapot is távol van, akkor Gáspár örömmel jön Lídiáékhoz. Lídia azt mondja: „Mindig is szerettem volna egy fiút is. Úgy tűnik, nekünk Kelemennel már nem lesz kisbabánk, bár persze ki tudja. Boldog vagyok, hogy Gáspár velünk van. Annyira más, mint a lányom, és olyan különleges ötletei vannak. Nem tudok betelni vele.”
Nyilván helyzete válogatja, hogyan tudunk kezelni egy ilyen kérdést, de sosem lesz könnyű. Jenna Korf, a nevelőszülőkre szakosodott coach a Huffington Poston megjelent cikkében egyenesen azt állítja, hogy a biológiai kapcsolat révén a szülők könnyebben elfogadják azt, ha a gyerekük nem megfelelően, követelődzően viselkedik, a nevelőszülők viszont, éppen a kapocs hiánya miatt, nem tudják ezt megtenni, így teljesen érthető, ha nagyon zavarja őket az idegesítő, neveletlen viselkedés. Bár hogy ez alatt mit ért pontosan, nem fejti ki.
Korf egyenesen azt állítja, sok gyerek nem vagy nem könnyen szerethető, főleg, ha nem tiszteli az apját és a nevelőanyját, ha manipulatív, ha leszívja a felnőttek energiáját, ha a nevelőszülőt fiatalkori önmagára emlékezteti, ha hamisan vádolja a felnőtteket, vagy ha csak semmi közös nincs benne és a nevelőszülőben. Ugyanakkor, bár nem sokat mentegeti a gyerekeket, azt is jelzi, hogy a kibírhatatlan viselkedés legtöbbször a szülők hibája, akik nem megfelelően kezelték vagy kezelik otthon a felelősség és az elvégzendő feladatok kérdését.
A coach, aki keményen beszél a gyerekekről, a következőket javasolja a nehéz helyzetben levő nevelőszülőknek.
Nem muszáj szeretni vagy kedvelni a gyereket, de mindenképpen meg kell próbálni elfogadni azt a helyzetet, hogy jelen van, és nem azt kommunikálni felé, hogy „azt szeretném, ha nem lennél itt”.
1. Képzeld el úgy a vágyott életed, hogy a gyerek is benne van.
Vagyis engedd el azt a fantáziát, hogy ő nincs egyáltalán sehol, és csak ketten vagytok nagy boldogságban, és hozz létre egy olyan vágyott képet, amiben mindannyian szerepeltek. Ez nehéz is lehet, és sok érzést válthat ki belőled, de megéri, ahogy megéri a jelennel is szembenézni: hogy talán nem vagy olyan bizalmas viszonyban a párod gyerekével, amilyenben szerettél volna lenni.
2. Beszélj a partnereddel a gyerekről, de soha ne a személyét kritizáld, hanem a viselkedését.
Nem azt mondjuk, hogy „Laci lusta, és rendetlen, és idegesítő”, hanem azt, hogy „engem nagyon zavar, hogy Laci széthagyja a játékait, és beviszi a chipset a kanapéra, majd szétszórja, légyszi, segítenél megbeszélni vele, hogy ezt ne tegye?”
3. Változtass most!
Ne hagyd, hogy később rossz érzésed legyen, amiért nem próbáltál meg jóban lenni vele. Biztos, hogy van valami jó, kedves, aranyos tulajdonsága. Keresd meg!
4. Képzeld el, milyen a helyében lenni!
A dolgokat általában csak a saját perspektívánkból látjuk, a saját félelmeinkkel és bizonytalanságainkkal együtt, de ha belebújunk más bőrébe, kiderülhet, mennyire más a világ az ő szemével. Talán jobban megérted őt, és ezzel kulcsot is találsz a lelkéhez.
5. Ne foglalkozz a múlttal!
Lehet, hogy a nevelt gyermeked régen nagyon nagy sebeket ejtett rajtad, és nehéz volt vele, szörnyen nehéz, de ha ma jobb együtt, ha változott a helyzet, akkor ne dédelgesd a régi sebeket.
6. Tölts vele több minőségi időt!
Ez olyan apróságokat is jelenthet, mint például egy beszélgetés a zenéről vagy a kutyasétáltatás. A közös érdeklődés a lényeg.
Korf mindemellett azt is javasolja, hogy ha egy felnőtt gyerek már annyira szétesett, hogy drogozik, kihasználja a szüleit, lop és csal, akkor minél kevesebb időt kell tölteni vele a nevelőszülőnek. Nem biztos azonban, hogy ezzel minden terapeuta egyetértene.
Még valami: az amerikai mellett egy magyar szaktekintélyre is támaszkodhatunk ebben a kérdésben, mégpedig Popper Péterre.
Ő az alábbi videóban arról beszél, hogy muszáj-e szeretni – a férjünket, a feleségünket, a gyerekünket vagy éppen a nevelt gyerekünket. És azt mondja, hogy nem. Nem kell szeretni, nem kötelező. Még a gyereket sem. Még a saját gyereket sem! Viszont rendesen kell vele viselkedni. Ez azt jelenti, hogy nem lehet az indulatot szabadon engedni, hanem meg kell próbálni kedvesnek lenni, és semmiképpen sem szabad rombolni. Ez pedig életünk minden szereplőjére igaz, nem csak a nevelt gyerekre. Nagy bölcs volt az öreg, érdemes rá hallgatni!
