Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Baba

Egy érettségi találkozón miért csak a gyerekeinkről beszélünk?

Vajon a gyerekeink a legfőbb értékeink? Kizárólag ők lennének azok, akikre büszkék lehetünk? Mert ha a tegnapi érettségi találkozóm témáit egymás mellé rakom, arra jutok, hogy semmi más értékes és érdekes nincs az életünkben a kicsiken kívül. Hát nem kiábrándító ez?

Az már önmagában elég megrázó, amikor az ember ráébred, milyen régen is volt tizennyolc éves. Bizony, nem is öt, nem is tíz éve, hanem ezerszer régebben. Borzasztó és lehetetlen szembenézni azzal, hogy az a lány, az a szakadt, béna farmeres, csíkos pólót hordó, pufi naivság, akik voltunk, már réges régen köddé vált; ha regénybe illően meg is találjuk magunkban néhanap azt az esetlen csajt, akkor is látjuk, hogy roskadozik az akkor még feszesen az arcunkra húzott bőrünk, festésre kényszerül a valaha természetesen is szép hajunk, és gyakran gondoljuk azt, hogy már nem lehet belőlünk akárki, pedig akkoriban még majdnem egy merő lehetőség voltunk, igazán, csak a balett-táncos, a szertornász és a gyermek sakkvilágbajnoki pályát kellett kihúzni a lehetőségek közül.

Már valamit választottunk, és nem is tudtuk, mennyire fontos a választásunk.

Nem is tudtuk, hogy jelentősége van mindegyiknek, mert miattuk tartunk éppen itt, ahol tartunk, és a meghozott döntéseink azóta meghatároznak minket. Többször összedőlt az életünk, letaroltak minket totálisan (mik? a körülmények? mások? mi magunk? – már nem világos), összeszedtük a darabjainkat, újra megcsináltuk, kényszerpályákon haladtunk, néha kiléptünk, és talán csak kevesen tudjuk azt mondani: éppen ott vagyok, ahol valaha lenni akartam.

Felnőttek lettünk – jogilag mindenképpen, a többit ki tudja –, és egy ideje már gondoskodnunk kell a gyerekeinkről – akkor is megkaptuk ezt a felelősséget, ha magunk sem értettük még az elején, mit is jelent ez. Egyébként meg ki megy úgy érettségi találkozóra, hogy ne lenne benne legalább egy kicsi félsz, az a gondolat, hogy

„Biztos mindenkinek csodás most az élete, gazdag, sok a gyereke, rólam meg majd kiderül, hogy semmire sem vittem. És még az is látszik majd, hogy megöregedtem.”

Na, ezt az én találkozómon valahogy úgy oldották meg a volt osztálytársaim, hogy semmi másról nem beszéltek, csak a gyerekeikről. Nem tudtam megérteni, hogy miért. Akinek nincs gyereke (egy személy egyébként), csöndben hallgatott, bár persze ő eredetileg is szótlan kamasz volt, lehet, hogy felnőttként is az maradt. A többiek pedig igyekeztek túllicitálni egymást. Elmondták, hogy nekik hány van például. Van, akinek négy is. Én nem tudtam, hogy a négy az nagyobb büszkeség-e, mint az egy. Hát mik azok a gyerekek? Rovátkák? Aztán meg jöttek a történetek, hogy mondjuk a nagyobbak milyen versenyeket nyertek: matekot, németet, angolt, városépítőt, úszást – hú, mennyi nyertest nevelt ez az osztály. Meg hogy hány hónaposan fordult meg először (ki emlékszik már arra?), milyen volt a szülés – erre nyilván több variáció létezik, némelyik egészen elképesztő és félelmetes –, hány hétig szoptatta az anyuka, milyen okosakat kérdezett már rögtön kétévesen, és ki hogyan intézi a napi rutint, hogy a gyerekeknek is jó legyen, és rendszert is tanuljanak.

Egészen úgy tűnt, hogy mintaszülőkkel találkozom, akiknek a porontya soha nem vágta magát a földhöz az utca közepén, soha nem követelődzik, semmiféle egyéni nehézsége nem akadt sem a bölcsiben, sem az oviban, némelyikről sejtették, hogy egy kicsit japánul is beszél, mert japán tagozatos iskolába íratták be. Az én élményeim a sajátomról kicsit másképp festettek. De már mondjuk annyira nem feszengek a tökéletes szülők környezetében, mint régen, frissen szült koromban, amikor csak az én babám nem aludt végig éjjel nem hogy hat órát, de kettőt sem, bármit is csináltam vele, szóval mostanra én már inkább csak unatkozom ezekben a helyzetekben.

Hé, hát nekünk voltak terveink is az élettel – mondtam volna szívesen nekik –, és azok a tervek nem csak a sok gyereket jelentették.

Tudjátok, meg akartuk védeni az esőerdőket, megtisztítani az óceánt, feltalálni valami szupergyógyszert, körbeutazni a Földet, megtanulni nyolc nyelvet, épületeket tervezni, világbékét megvalósítani… hát ezekkel mi lett? Hová tűntek? Csak a gyerekek lennének az életünk értelmei? Még akkor is, ha a Föld továbbra is megmentésre szorul, az esőerdők és az óceánok csak rosszabb helyzetbe kerültek, egy csomó betegség még mindig nem gyógyítható, és az indonéz szigetvilágot például még egyikünk sem látta, akkor is: nem beszélhetnénk végre arról, kik is lettünk mi magunk? A rottyanó táskákkal a szemünk alatt, a tragédiáinkkal a gyomrunkban és a szívünkben, csak van bennünk más érdekes is, mint a gyerekeink érmei és jutalomkönyvei?

De nem mertem hangosan megszólalni. Egy volt osztálytársnőm ki is fejtette: „Kötelességünk a gyerekek mellett maradni, ők a legfontosabbak az életünkben, a következő években semmi másra nem akarok koncentrálni, csak rájuk. Hogy csodás emberek legyenek.” Ez nagyon szép, de nem attól lennének csodás emberek, ha a szüleiket még mindig foglalkoztatná egy homokszemcsényit a szupergyógyszer kitalálása vagy az esőerdők helyzete? Ha valamit próbálnának tenni, amellett, hogy gyerekeket nevelnek?

Vagy próbálnak is, csak arról hallgatnak?

Amikor erről titokban panaszkodtam – kinek másnak, mint az egyetlen gyermektelen osztálytársamnak –, ő azt válaszolta: „Ez természetes. A gyerekeiken keresztül tudják igazolni a saját fontosságukat. Sajnálom, hogy nincs más jelentős dolog az életükben.”

Utánaolvastam persze később a dolognak: a pszichológusok nyilván már ezer éve kimutatták, hogy a szülők szeretik, ha a gyerekeik sikeresek, főleg, ha abban azok, amit ők nem tudtak megvalósítani. Manapság már azt is megfigyelték, hogy főként azok a szülők szeretik beteljesületlen álmukat megvalósíttatni a gyerekeikkel, akik a kicsiket nem különálló lénynek, hanem saját maguk részének tekintik. Ilyenkor a gyerek teljesítménye az ő duplikátuma teljesítményeként tűnik fel számára.

Vajon az osztálytársaim is ilyen szülők lehettek?

Akik a gyerek által valamiféle értelmet adtak az életüknek, talán a saját álmaik megvalósítását várták tőlük? Talán egyszerűen rájuk bízták a szupergyógyszer kitalálását meg a Föld körbejárását? Nem annyira rossz, ha így van, mert akkor legalább nem mondtak le teljesen az álmaikról.

De könyörgöm – bár egy csomó lehetőség már elúszott, minden, de minden már nem lehetünk –, azért még volna pár saját döntés, amit meghozhatunk. Talán lehetünk valakik a gyerektől függetlenül is. Talán éppen most vagyunk abban a korban, amikor igenis tehetünk magunkért és a környezetünkért. Amikor érdeklődhetünk is a másik személye és nem csak a gyerek bizonyítványa iránt. Hát nemcsak attól vagyunk valakik, hogy kiket nevelünk föl, hanem a saját munkánk, a saját életünk, a saját vágyaink, az alkotásaink is mondanak rólunk valamit. Azokkal miért nem foglalkozunk? Arra miért nem kérdezünk rá egy érettségi találkozón?

Címlap

top