Ezért nem szeretem az érettségi találkozóimat

A nem hivatalos – bizonyítást még nem nyert, de halálosan elképzelhető – verzió szerint Mark Zuckerberg azért találta ki a Facebookot, hogy megússza az osztálytalálkozókat. Ne kelljen személyesen találkoznia Johnnal, aki mindig szívatta a haja miatt, vagy Dinával, akibe eszelősen beleesett, persze reménytelenül. Így viszont látta a fényképüket, olvasta, mit ebédelnek, és hol nyaralnak – és még milliókat is keresett vele. Ennél sokkal több egy érettségi találkozón sem derül ki. Nem jut sok idő a másikra: mindenki legfeljebb annyit tud magáról elmondani, amennyi egy lexikonszócikkben elférne. Mellőzve a szaftos, izgalmas részleteket, amikért viszont tényleg megérné elmenni.

Eleve nehéz megszervezni. Összeszedni harmincvalahány embert a világ minden pontjáról, találni egy megfelelő időpontot és helyszínt – mission impossible. Vagy egy sötét, zsírszagú lyukban ülünk, vagy egy kávézóban, ahol nem lehet rágyújtani, úgyhogy az osztály fele kint, a másik fele konstansan bent tartózkodik. Aztán nem értem, miért kellene elbeszélgetnem azokkal, akikkel korábban sem voltam jóban. Az illem ezenkívül azt diktálja, hogy úgy tegyek, mintha érdekelne, hogy mit csinálnak. És ez fordítva is igaz azokra, akik velem beszélgetnek.

A nosztalgiázásért találkoznak az emberek? A jó emlékek a legjobb barátnőmhöz kötnek, akivel amúgy is találkozom, de még vele sem szoktunk a múlton merengeni. Nem mintha olyan sok minden történt volna velünk a pattanásokon, a viszonzatlan szerelmeinken és vérciki ruha-összeállításainkon kívül.

A filmekben is szeretik az érettségi találkozókat, csak én nem. Újra együtt vagyunk – kicsit pocakosan, kicsit kopaszabban, kicsit ráncosan –, én meg csak azt látom, hogy újra kamaszlány vagyok, és nézem, ahogy az osztály hangadói visszakövetelik egykori trónjukat, a menő csajok pedig nézik, mennyi maradt csáberejükből.

Az egyetlen dolog, ami őszintén meghat, amikor két egykori diák egymásra talál: hogy a padban ülve, nyegle, vihogó tinédzserként még észre sem vették egymást, de amikor 15-20 évvel később megpillantják egymást, hirtelen bumm! Becsap a szerelem. És irulnak-pirulnak, zavarban vannak, csillog a szemük, mint két kamasznak. Nekik megérte elmenni. És a nagy találkozásra nem úgy fognak visszaemlékezni, hogy meleg volt a sör és hideg a vacsora.

Aki szereti az érettségi találkozót, az árulja el: mi a jó benne?