Gyerekkoromban gyűlöltem társasjátékozni apámmal, mert folyton veszítettem. Könyörtelen volt, nem érdekelte, hogy még csak 4 éves vagyok, teljesen szabályszerűen és korrekten játszott velem. Természetesen ezt végtelenül sértőnek éreztem, nyilván azt akartam, hogy hagyjon nyerni, de hajthatatlan volt. Utólag már látom, hogy milyen jól tette, hogy megtanított ezzel veszíteni.
A veszítéssel együtt ugyanis nagyon fontos leckét adott át: hogyan kezeljem a vele járó érzelmeimet.
Ha mindig hagyjuk nyerni a gyereket, akkor csak azt tanítjuk neki, hogy a harag, csalódás, szomorúság mind olyan érzelem, amivel szemben tehetetlen. Márpedig inkább arra akarjuk nevelni, hogy felnőttként majd jól kezelje azokat a helyzeteket is, amik szomorúvá teszik. A játékkal pedig ezt elég könnyen megtaníthatjuk neki. Persze, gyerekként még nincs meg benne az önuralom, úgyhogy a földhöz veri magát, sír, hisztizik, ha veszít a játékban, de nekünk, szülőknek nem menekülni kell az ilyen helyzetek elől azzal, hogy hagyjuk nyerni, hanem inkább kihasználni az alkalmat, és beszélgetni vele arról, hogy mit érez.
Képünk illusztráció – Forrás: Profimedia
A vesztések során megtanulja a gyerek, hogyan reagáljon, ha szégyenérzése van, ha szomorú, ha úgy érzi, igazságtalanság történt vele. Mivel ezek elkerülhetetlen érzések, ezért kár is védeni tőlük, inkább arra tanítsuk meg, hogyan ne adja meg magát a frusztrációjának, hogyan menjen tovább előre akkor is, ha csalódás éri és hogy az érzelmei mind valósak, nem kell elnyomnia magában őket. Ha úgy veszít a játékban, hogy közben empatikusak vagyunk vele, nem csúfolódunk rajta, hanem elfogadjuk az érzelmeit, akkor máris tettünk egy lépést afelé, hogy az egészséges kudarckezelést megtanítsuk neki.
