Egy közelmúltban publikált kutatás szerint az unalom – bár az anyaság, egy embergyerek non-stop nevelgetése egész biztosan nem tartozik ebbe a kategóriába, de nem is hasonlít az egymásra torlódó adminisztratív határidők folyamatos stresszéhez – valójában igen előnyös az emberi elme számára. Az „üresjárat” arra kényszeríti az agyat, hogy szórakoztassa saját magát, azaz hogy jobbnál jobb ötletekkel rukkoljon elő, amelyeket aztán kibonthat, tovább alakítgathat, saját gyönyörűségére.
Talán ez is lehet az oka annak, hogy bár a hagyományos karrier ilyenkor háttérbe szorul, a legtöbb kisgyerekes anya megéli azt, hogy hirtelen rengeteg ötlete támad akár saját, akár a babája mulattatására. Vidám időmértékek baba-mama témában, mesék a rugdalózó mintájáról, horgolás, festés, vagy akár csak az, hogy a leghétköznapibb tárgyakat is képesek vagyunk olyan szempontból szondázni, hogy alkalmasak-e babajátéknak.
Három olyan édesanyát mutatunk be, akiket az anyaság olyan kreatív projektekre, vállalkozásokra inspirált, amelyek szabálytalan, de izgalmas karrieralternatívát jelenthetnek a hagyományos munkahelyekhez képest.
Rákai Barbara, a Lilly Szett ötletgazdája
Barbara eredeti szakmája óvodapedagógus, illetve PR-marketing szakon is végzett – akkoriban még egy magánovi vezetőjeként képzelte el a jövőjét, és ezt a lehetőséget még most sem zárja ki. 2012-ben egy portugál kiránduláson, egy családi ruhákat áruló bolt kirakata láttán fogalmazódott meg benne az anya–lánya kollekciók ötlete, de csak jóval később, 2016-ban, kislánya, Lili születése után vágott bele a megvalósításba.
Rákai Barbara, a Lilly Szett ötletgazdája
„Ez egyébként teljesen random módon történt. Mindig csak rákészültem, hogy na, most elmegyek anyagot nézni, és aztán sosem jutottam el. Egyszer álltam a piros lámpánál Budapesten, volt még két órám szabadon, és akkor elkanyarodtam a nagykereskedéshez. Megvettem három anyagot, innentől már végre konkrét ruha lett a gondolatokból, és a megálmodott helyszín, fotós, hangulat, márkanév pedig már rég a fejemben volt, csak a tettek mezejére kellett lépni. Hát így kezdődött minden.
A tervezést kimondottan sosem tanultam, de mindig csináltam. Körülbelül száz ruhát terveztem már – úgy gondolom, ettől hatékonyabb beletanulást 3 év alatt nem is kívánhatnék. A menedzsment része teljesen az enyém. Honlap, reklám, együttműködések, rendelések, beszerzések, kiegészítők beszerzése, tervezés, fotózás, helyszín, ötletelés, számlázás, marketing, vállalkozásvezetés, na és a felelősség a ruhákért.
Lili azóta már óvodába jár, de közben született egy kisfiam is, így most vele vagyok itthon, ő jön velem nagyrészt mindenhova. Fogalmam sincs, hogy a tavalyi évet hogy éltem túl. Nagyon sokszor hangzott el, hogy itt a vége, nem megy tovább. Szerintem sok hibát is elkövettem, de túléltük. Nagyon figyelek, hogy a gyerekeknek ne legyen teher, így az jobban kimerít, hogy nekik játékként adjam elő az anyag- és gombválasztást, fotózást, ruhapróbát, miközben kitalálom, milyen legyen a következő kollekció.
Barbara és Lili
Nehezebb ügy az adminisztratív része, mert géphez kell ülnöm, vagy csak csendben egy picit. Azt, hogy elmegyünk feladni egy csomagot, összekötöm egy lángosozással, fagyizással vagy egy szánkózással, amitől remélem, hogy inkább arra fog emlékezni, de a lelkifurdalás azért folyamatosan jelen van. Egyébként az éjszakai etetések alatt születtek a legjobb ötletek, amiket reggel gyorsan le is rajzoltam.”
Barbara azt is elmesélte, hogy a kislánya a fő kritikusa:
„Került már le a palettáról ruha, amit nem volt hajlandó felvenni, mert kényelmetlennek érezte, így teljesen átalakítottam.” Azt azért hozzáteszi, hogy a gyerekek és a vállalkozás mellett jócskán csorbul az énidő: „A múltkor nagy nehezen eljutottam fodrászhoz, és a kislányom azt mondta: »Anya, azért jó, hogy már elmész, mert mindennap olyan kócosan jössz értem az oviba!« Viszont közelebb hoztam az álmaimat. A terveim megvannak, tudom mi a cél, de a kiszámíthatatlanságot el kell fogadni, mert ember tervez, gyermek rendez. Anyaként vagyok önmagam, ez is az én részem, a munka is, a háztartás is. Csak jól kell játszani az egyensúllyal, ha dől a mérleg az egyik irányba, akkor rá kell pakolni a másik oldalra.”
Bánhidi Dóra, a Jógakaland megálmodója
Dóra az elmúlt nyolc évben a Pandarte blog írójaként vált a hazai designélet jelentős szereplőjévé: vásárokat, DIY workshopokat szervez, lételeme a kreativitás. A blog mellett kisfia, Ármin születése után egy új projektbe kezdett: ez a Jógakaland.
Bánhidi Dóra és kisfia Ármin
„A Jógakaland ötlete úgy alakult ki bennem, hogy én már jó pár éve jógázom, és saját magamon tapasztaltam meg a jótékony hatásait, például kitartóbb lettem, bátrabban fejezem ki magam, könnyebben koncentrálok, jobban alszom, és könnyebb levezetnem a napi feszültséget.
Amikor állapotos lettem, elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy milyen jó lenne, ha Ármin minél hamarabb megismerkedhetne a jógával és ezekkel a pozitív hatásokkal. Egyébként ő tavaly nyáron kezdett el utánozni, nagyon cuki, amikor jógázik!
A párom Salinger Richárd író, így hamar jött az ötlet, hogy szülessen egy jógás mese, hiszen a gyerekeket a mesén keresztül lehet a legjobban megfogni, ösztönözni és tanítani. Megalkottuk a Jógakaland világát, amit együtt fedezhet fel szülő és gyermek, közösen élhetik át a mesés kalandokat és a pozitív életszemléletet. Elsőként megszületett az Erdei jógakaland mesekönyv 2017-ben, majd ezt követte a jógás kártyajátékunk, és a Durmi Maci Napüdvözlete társasjátékunk, amire különösen büszkék vagyunk, hiszen ez az első ilyen társas Magyarországon!
Ármin idén lesz még csak ovis, így komoly karmesteri munka azt is megszervezni, hogy dolgozni tudjak. Folyamatos egyeztetésben vagyok anyukámmal, aki nagy szerencsémre, ahogy ideje engedi, azonnal jön hozzánk, és Ricsivel is mindig megbeszéljük, hogy kinek milyen munkája, elfoglaltsága lenne éppen, és hogyan osszuk be azt, ki mikor van Árminnal.
Ez eléggé fárasztó, de muszáj, mivel mindketten szabadúszóként dolgozunk. Azt reméljük, hogy ha ovis lesz, akkor lesz egy kicsit nagyobb rendszer az életünkben… de majd kiderül. Egyébként meg imádjuk ennek a létformának a szabadságát, máshogy el sem tudjuk képzelni az életünket.”
Dóra szerint az anyaság és az önmegvalósítás jól megfér egymás mellett:
„Én azt vallom, hogy ha az anyuka jól van, akkor érzi jól magát a gyermek is, így nem hagytam abba semmit a szülés után. A blogolás és ez az egész kreatív életszemlélet a működésem szerves része, nem dobhatom el, mert akkor megtagadom önmagamat!
Szerintem nagyon fontos, hogy külső energiákból is feltöltődjünk, mert tudom, nem szép ilyet kimondani, de lássuk be, hogy egy gyerek nagyon sok energiát elvisz, ami teljesen normális, hiszen belőlünk táplálkozik. Éppen ezért fontos szerintem különösen anyaként odafigyelni a feltöltődésre, hogy utána a gyereked is tudjon a jókedvedből, energiádból meríteni!
Ez mindenkinek mást jelent, engem feltölt az is, ha megismerek egy új magyar designert, akiről aztán szívesen írok, vagy elmehetek egy designpiacra, de ilyen a jógázás és az utazás is. Emellett, bár az anyaság önfeladás is, nem is kicsit, de közben annyi mindent kapunk is, amiket csak anyaként tapasztalhatunk meg, hogy megéri minden pillanata!”
Pál Piri, a ByPippa babaházak készítője
Piri története abból a szempontból is rendkívüli, hogy nála a tanulmányai azt az életutat készítették elő, amelyre mindig is vágyott, és amelyet éppen megél. A végzettsége szerint építész és lakberendező édesanya jelenleg kreatív gyerekjátékokat, többek között babaházakat és hozzájuk illő bútorokat készít.
Piri, Emili és Eliza
„Mindig is anyuka szerettem volna lenni, fiatal korom óta vágytam erre. Emellett titkon azt is reméltem, hogy majd lesz egy kis kreatív vállalkozásom, és nem kell bejárnom nap mint nap egy klasszikus értelemben vett munkahelyre.
Építész csak addig akartam lenni, amíg el nem kezdtem az egyetemet. Sajnos ott elvették a kedvem tőle. Nehezen, de befejeztem a tanulmányaimat, viszont addigra már tudtam, hogy nem ez az én utam.
Viszont sok mindent tanultam, amit a vállalkozásomban kamatoztatni tudok: kitartást, türelmet, műszaki szemléletet és precizitást követeltek, amit most én is elvárok magamtól a munkámban.”
A kreativitás mindig is lételeme volt:
„Gyerekkorom óta szeretek saját kezűleg készíteni dolgokat. Négyen vagyunk lánytestvérek, és az egész gyerekkorunkat babázással töltöttünk. Először a tesóimnak csináltam Barbie-ruhákat, aztán később a rokon kisbabáknak varrtam ezt-azt. Az első nagyobb dolog egy babaház volt, amit annak a kislánynak készítettem, akire évekig vigyáztam egyetem mellett.
Gyerekkori kedves emlék, hogy volt egy nagy, kézzel készült fa babaházunk. Tudtam, hogy majd a lányaimnak is kell egy ilyen, amit majd én fogok megcsinálni. Az építész karon megtanultam, hogy lesz egy tervből valóság.
Rengeteget kellett makettozni, lemodellezni kisebb épületeket. Tudtam, hogy mit miből kell elkészíteni, milyen anyagok és eszközök állnak rendelkezésre, és mi mire való. A megvalósításhoz az utolsó lökést viszont az adta, hogy megszületett a két kislányom. Hosszú volt az út idáig, de visszanézve mégis egyértelmű ez az egész folyamat. A gyerekeimmel teljesedett ki a gyerekkori vágyam. Ez elég nagy boldogság nekem!”
Kislányait, a négyéves Elizát és a két és fél éves Emilit is igyekszik minél több alkotási lehetőséggel körülvenni.
„Folyamatosan gyűjtöm az ötleteket, hogyan tudok velük a koruknak megfelelően kreatívkodni, játékos módon alkotni. Nagyon szeretik. Rengeteget festünk, vágunk, ragasztunk.” Ugyanakkor sok minden meg is változott: „Család lettünk, és ők lettek az elsők az életemben. Amíg ilyen kicsik, hogy is lehetne ez másképp, hisz nélkülem és a férjem nélkül még nem boldogulnak. Mi vagyunk nekik is a minden.
Kevesebb időm lett a családon kívüli dolgokra, magamra, kevesebb időm lett a munkákra, így éjjeli bagoly lettem, hogy kihasználjam az időt és plusz órákat nyerjek. Nagyon ritka az, hogy azt érzem, minden területen mindent maximálisan csinálok egyszerre.
Sőt… Mindig mérlegelek, mi a legfontosabb teendőm, és azt csinálom teljes gőzzel, a többi olyankor kicsit vár. Természetesen ez csak addig működik, amíg a család nem sérül. Rengeteg teendő van, amit be kell építeni a mindennapokba, többnyire az anya idejének rovására. Ez talán önfeladás, de nem önfeláldozás! Nem könnyű időszak ez, de időt kell adni magunknak, mert ez az állapot nem tart örökké.”
