Tündérszép Ilona és Árgyélus meséje, Csipkerózsika, Hófehérke és megannyi más Grimm- és népmese, amelyeken felnőttünk, életünk meghatározó elemeivé váltak. A legtöbbünk Piroska és a farkas vagy a hét kecskegida meséje által tanulta meg, hogy igenis a szüleinknek szót kell fogadni. Holle anyó története mesélte el nekünk, hogy mindig szorgalmasnak és segítőkésznek kell lennünk, és akkor meglesz a jutalmunk az életben, a legkisebbik királyfiakról szóló mesék pedig azt, hogy el kell indulnunk az úton, kiállni a próbákat, legyőzni a sárkányt és megszerezni a fele királyságot, no meg a királylánnyal a fele-séget.
De mit tanítanak a modern mesék?
Természetesen elvitathatatlan, hogy minden generációnak megvan a maga legfontosabb meseköre. Szüleinknek a Futrinka utca és a Zsebtévé világa, nekünk a klasszikus Disney-mesékben Ariel, Belle és az Oroszlánkirály története – az én kislányomnak pedig már Merida, Vaiana és Aranyhaj a mesebeli példakép. Azt gondolom, hogy addig nincs is probléma ezzel, amíg erős, önmagukért kiállni képes hercegnők, a fiúk számára pedig a Verdák, Repcsik vagy épp a Mackótestvér által önmaguk hibáit belátó, változni képes fiú-, férfiminták a mesék hősei. De vajon mindegyik újkori mesehős ennyire pozitív és követendő példa?
Végh-Fodor Mónika
Végh-Fodor Mónika, a Mesetréning c. könyv szerzője így vélekedik a témáról:
„A népmesék által közvetített értékek nem egy letűnt kor értékei, hanem örökkévaló értékek. A jó győzelme, a gonosz bukása olyan elvárások, amelyek megvalósulása nélkül nincs emberhez méltó élet. Amelyik modern mese ebben nem tud nyugvópontra jutni, az nem is tudja megtámogatni a fejlődő gyermeki lélekben azt az alakuló hitet, hogy a világ egy jó, egy gyönyörű, egy életre való hely. Ezt azonban tudják a rajzfilmkészítők is, és habár más díszletek között, mint a népmesékben, de a nagy kasszasikerű mesefilmek betartják ezt az (élet)szabályt.
Ha például a Shrekre gondolunk, a főhős ugyan külsőleg nem szépül meg a mese végére, mégis megszeretjük őt, mert olyan tulajdonságait ismerjük meg szórakoztató módon, mint az áldozathozatalra való képesség, a kedvesség, a bajba jutottaknak való segítésnyújtás, a szeretni tudás.
Ha azonban egy rajzfilm a szépség minőségét kiüresíti, csak szoknyájukat illegetni tudó hercegnőkhöz kapcsolja, az baj. A mesehősök mindig egy-egy személyiségszeletünk modelljei. Ha a modell a meséből kikerülve nem állja ki a valóság próbáját, azaz nem járul hozzá a boldogabb élet lehetőségéhez, akkor az rossz mese: sem gyereknek, sem felnőttnek nem tesz hozzá a személyiségfejlődéséhez. Éppen ezért, aki mese írásába vagy mesefilm készítésébe kezd, nagy fába vágja a fejszéjét.”
Eltűnnek a tündérmesék
Páldi Erika
Mónika könyve ugyan elsősorban felnőtteknek szól, ám ugyanezen a véleményen van Páldi Erika, általános iskolai magyartanár is, aki mindennapjait gyerekek között tölti. Számára már teljesen egyértelművé vált, hogy a gyerekek életében minimális szerepet kapnak a tündérmesék, sőt már a 101 kiskutya is annyira klasszikusnak számít, hogy csak a felső tagozatos diákok említik ismert meseként. Tapasztalata szerint az alsó tagozatban kizárólag az akciómesék és a mesesorozatok népszerűek – ebben pedig természetesen a legnagyobb felelősségük a szülőknek van.
„Sajnos a mai gyerekek már egészen más mesevilágban szocializálódnak. Ezt év elején döbbenettel tapasztaltam az 5. osztályban. Elkezdtük »A mesék világa« című témakörünket, amikor a diákok azt a feladatot kapták, hogy szóban írjanak egy mesét, mindenki tegyen hozzá egy mondatot. És ekkor jöttek a zombik, az ufók, a terroristák… hadd ne folytassam a sort. Arra abszolút képtelenek voltak, hogy a klasszikus mesehősöket vagy akár bármelyik mesejellegzetességet beleszőjék a történetbe.
Miután a János vitéz végére értünk, a gyerekek azt a következtetést vonták le az elbeszélő költeményről, hogy János vitéz tulajdonképpen egy sorozatgyilkos volt.
A felsőbb évfolyamokban már nem nagyon néznek meséket a gyerekek. Helyüket átvették a filmek – minden kategóriában. De ők pl. még emlékeznek a 101 kiskutyára, Arielre, Barbie-ra, Micimackóra és társaikra. Ezt jólesett hallani a 7. osztályban.
A mesehősök mostanra sajnos teljesen eltorzultak, ez meglátszik a gyerekek lelkivilágán és azon, hogy miket játszanak, milyen az empátiakészségük, és hogyan viszonyulnak társaikhoz. Az is igaz, hogy ezekhez a dolgokhoz az is hozzájárul, hogy milyen sok agresszív játékot engednek a szülők játszani a gyerekeknek a számítógépen.
Úgy gondolom, hogy erről egyáltalán nem a gyerekek tehetnek, ők azt »fogyasztják«, amit kapnak. A szülőknek éppen ezért sokkal tudatosabbnak kellene lenniük, amikor televízió vagy számítógép elé ültetik a gyerekeket (sokszor felügyelet nélkül), mert beláthatatlan károkat okoznak a gyerekek lelkivilágában és az egész szocializációjában, emberi kapcsolataikban.”
Hozzuk vissza a népmeséket!
Standovár Sára
Kozákné Standovár Sára klinikai gyermekpszichológus még bővebben kifejti, hogy miért látja aggályosnak a modern, akár békésebb mesék elterjedését is, és miért lenne kiemelkedően fontos, hogy a klasszikus népmesék ismét nagyobb szerepet kapjanak a gyerekek mindennapjaiban.
„Fontos, hogy a meséket nem szabad egy egységes halmazként kezelni. Ha az egyes kategóriák megvannak, akkor máris érthetővé válnak a mai modern mesék is. A hagyományos tündérmesék nem kihagyhatók, mert nagyon mély szimbolika van bennük – generációkon átívelő, mindannyiunkban jelen lévő archaikus képeket mozgatnak meg. A legkisebb királyfi, a sárkány, a segítő állatok-lények, anya, apa, király, hercegnő…
Dr. Vekerdy Tamás volt, aki azt mondta, hogy egy mese akkor jó, ha nem azért meséljük, hogy tanulságot vonjon le belőle a gyermek, főleg nem kimondva, elmagyarázva. Ezek a mesék pont ilyen elemi szinten hatnak, szimbolikusan.
Vannak emellett azok a mesék, amelyeket mindenki a saját gyerekének talált ki, a saját életük történetéről, saját mindennapjaikról. Ez a mesetípus a gyermek identitását, világról alkotott képét formálja, és történetszerűvé teszi az életet, ahol a gyermek kapcsolódni tud a saját lényéhez, összedolgozza, érthetővé teszi számára a napi eseményeket.
Ezért jó a szülővel együtt formálni ezeket a meséket, mert valódi mély megértés, érzelmi biztonság alakul ki általuk, és segítenek az érzelmi intelligencia fejlesztésében.
Kádár Annamária ennek az irányzatnak és mesetípusnak az igazi szakértő képviselője. Az Anna, Peti, Gergő-mesék is tipikusan ebbe a kategóriába tartoznak: hétköznapi és ünnepi helyzeteket dolgoznak fel, könnyebb kifejezni bennük a mélyebb megélést, mert felvállalható a könyvbeli szereplő érzése, amikor a gyermek számára a saját belső érzései még érthetetlenek (pl. testvérféltékenység).
Bartos Erika, a Bogyó és Babóca, valamint az Anna, Peti és Gergő mesekönyvek írója
Ez igaz a tündérmesékre is. A tündérmesék azért jók, mert szimbolikusságuk miatt az ember annak a szereplőnek a helyébe éli bele magát, amelyiknek a helyzete számára éppen aktuális. Nem csak felnőtt férfi lehet király, vagy inkább úgy mondom, hogy egy nő vagy kislány ugyanúgy lehet harcos, akár egy fiú. A mai mesékben kevesebb a szimbolika, így nyilván az aktuális társadalmi kérdések és szerepek jelennek meg bennük.
Sok dolog közt, ami zavaró, kiemelném a »vegyük ki a brutális részeket« tendenciát. Fontos tudni, hogy a gyerek a képzeletébe annyit enged be, amennyit ő maga elbír. Ez különbözteti meg jelentősen a meséket a mesefilmektől.
Az életben is sok agresszió van. A maga szimbolikus módján életszerű, ha benne van a mesében is. A Bogyó és Babóca emiatt kicsit engem zavar. Az egyik részében például a pók segített a bogaraknak, mert a pók csak mérges, de soha nem bánt senkit. Na és akkor takarítunk a gyerekkel, és megkérdi, hogy miért van a pókhálóban bogár…? De, mondjuk, legalább az érzelmek közt a haragot meg irigységet felvállalja ez a mese is.”
Vannak azért jó modern mesék is
Természetesen azért a modern mesék közt is akadnak olyanok, amelyek a szakértők szemével nézve is kimondottan ajánlhatók a gyerekek számára. Páldi Erika mindenképpen ragaszkodna ahhoz, hogy klasszikus meséket olvasson a gyerekeknek, de minthogy a modern mesék világa kikerülhetetlen, így kérésemre keresett köztük olyat, amelyeket ő is ajánlana.
„Szerintem az a jó mese, amelyiknek van mondanivalója, erkölcsi tartalma, és nem agresszióra, hanem egymás elfogadására sarkallja a gyerekeket. Legutóbb a Coco című mese volt rám nagy hatással, mert a főszereplő kisfiú soha nem adja fel az álmait, és eléri végül a kitűzött célját. Varázslatos útja során fény derül a család történetére is, és arra is, hogy mennyire fontos a család szerepe, támogatása az ember életében. Én is fontosnak tartom emellett, hogy nem kell a gyerekeket megvédeni a mesékben mindentől – de fontos, hogy megtanuljanak különbséget tenni jó és rossz, mese és valóság között.”
Inkább olvasd fel a mesét a gyereknek!
A legfontosabb szempont azonban, hogy bár elkerülhetetlen, hogy mesefilmeket nézzenek a gyerekek, mégis a lehető legtöbb mesét hallaniuk kellene, hiszen a saját fantázia által megteremtett világgal képes a mese beteljesíteni feladatát: hogy válaszokat adjon, lehetővé tegye bizonyos élmények, hatások belsővé tételét és ezáltal feldolgozását.
A mai szülők dolga más szempontból nehezebb, mint a mi szüleinké volt. Sok a feladatunk, kevesebb türelemmel ülünk le mesélni – sokak számára egyszerűbb megoldás benyomni egy mesevideót, mint felolvasni vagy akár együtt kitalálni egy mesét, ami olykor azért hiúsul meg, mert a szülő egyszerűen zavarba jön attól, hogy neki kellene kitalálnia egy történetet.
A mesesorozatok és moziban látott mesék azonban egyre több akciót és sok esetben egyértelmű agressziót közvetítenek. A mesehősök felnőtteknek való élethelyzetekkel néznek szembe, szimbólumoktól mentes, lecsupaszított világuk nemhogy nem segít a napi események feldolgozásában, de akár még szorongóbbá is teheti a gyerekeket. Ám gondos válogatás mellett, akár a fent leírt gondolatok mentén most is találhatunk értékes meséket, valódi mondanivalóval rendelkező történeteket, igazi, mai hősöket. A mi felelősségünk, hogy felelősen és jól válasszunk a gyermekeink számára.
