Amikor a kilenchónapos lányom egy pillanatra abbahagyta a brokkolievést, és gyanakodva nézett a kezemben lévő csokipudingra, halálosan komoly arccal ránéztem, és próbáltam neki meggyőzően előadni, hogy ez valójában ugyanaz, mint amit ő eszik, csak felnőtt változatban. Aztán nagyon elszégyelltem magam.
Ha lehet választani, hogy mit adjak át neki, akkor a csokievés és a hazugság mintáját egyaránt kihagynám a pakliból, de ha vagy-vagy, akkor inkább maradjon csak a nassolás. Jobban belegondoltam, és elhűlve érzékeltem, hogy nem ez volt részemről az egyetlen ilyen eset, pedig a rettegett dackorszak még a láthatáron sincs.
Egy család, ahol komolyan veszik az őszinteséget
Ekkor jutott eszembe Helga és Artúr, a nyolcéves ikreket nevelő baráti házaspár, akik már a kezdetektől tudatosan csak az igazat mondják a fiaiknak. Elsőre persze könnyűnek és magától értetődőnek hangzik, hogy egy felnőtt így tesz. Ha azonban már egy olyan apró-cseprő dolog is, mint egy desszert, ennyire könnyen jövő önfelmentő hazugságot képes generálni, mi történik, ha tényleg tétje lesz a dolognak? Úgy döntöttem, megkérdezem őket, hogyan csinálják.
„Szerintem egy gyerek személyiségét nagyon befolyásolja, hogy az első pár évben milyen kapcsolata alakul ki a szülőkkel, hogy mennyire tud őszintén beszélni velük, mennyire tud egyáltalán beszélni velük” – kezdi Helga, aztán rögtön le is szögezik, hogy az igazmondás szabálya nem a gyerekkel járó életmódváltás eredménye, hiszen a hazugság kerülése náluk nemcsak a gyerekekre vonatkozik. „Nem az volt a tudatos döntés, hogy a gyerekeinknek nem hazudunk, hanem az, hogy senkinek nem hazudunk, és ebbe a gyerekeinket is beleértjük. Nekünk az az evidencia, hogy nem hazudunk egymásnak, és akkor nem hazudunk a gyerekeknek sem. Nem tudom, hogyan máshogy lehetne. Mi így élünk” – meséli Artúr.
A Mikulást azért békén hagyják
Ez alól egyetlen kivétel van: a gyermeki képzeletet benépesítő fantázialények világa.
„Persze, nem hazudunk nekik, de ha hisznek a Mikulásban, akkor nem áruljuk el nekik, hogy mi a helyzet. Tavaly bukott le a nyuszi, hogy nem ő hozza az ajándékokat, hanem mami, mert tudja, mi van a csomagban. A Mikulásban talán még hisznek.
Ezeket az élményeket nem akartuk elvenni tőlük, de ha rákérdeznek, hogy van-e Mikulás, akkor visszakérdezünk: szerinted van? Ha azt mondják, hogy persze – és egyelőre itt tartunk – akkor meghagyjuk őket ebben a hitükben.
A Jézuskát eleve nem is mondtuk nekik. Kezdettől tudják, hogy anya és apa adja az ajándékokat. Úgy gondolom, egy kicsit korábban tudják meg ezeket a dolgokat, mint a gyerekek nagy többsége, de ennyit fel lehet áldozni az őszinteség oltárán.”
Azokban a mindennapi apróságokban viszont, ahol egy hazugság a szülőről a külső körülményekre hárítaná a felelősséget (mint az én pudingos esetem, a „nem tudunk a játszótérre menni, mert alszik a hinta”, és a többi), Helga és Artúr konzekvensen igazat mondanak.
Nekünk az az evidencia, hogy nem hazudunk egymásnak, és akkor nem hazudunk a gyerekeknek sem (Képünk illusztráció. Fotó: iStock)
„Ha nem így tennénk, utána nem lenne hiteles a szavunk, többé nem hinnének nekünk. És később az ilyen dolgokból következik az, hogy a gyerek elkezd hisztizni, nyávogni, a lehető legkorábban lázadni, mert elveszíti a bizalmát a te szavadban.
Nincs hisztimegelőző, apró hazugság.
Egy ideig nincs hiszti, a gyerek csak akkor szól, ha fáj valamije. Akkor kezdődik a hiszti, amikor bepróbálkozik olyan dolgokkal is, amik neki némiképp kényelmesebbek, és azt látja, hogy eredményt ér el a sírással.
De olyanra nem emlékszem, hogy hazugsággal próbáltuk volna ezeket megelőzni. Ha hisztizett, akkor azért sem csináltuk azt, amit akart. De kevés ilyen volt. Ha ilyenkor egy apró hazugsággal megoldasz egy pillanatnyi konfliktust, akkor generálsz vele tíz másikat.”
Mert a szülőnél van a kormány
Mindez azt jelenti, hogy a szülő fel meri vállalni, hogy ő irányít a gyermekével való kapcsolatában. A dolgok nem valamiféle rajta kívül álló körülmények miatt történnek úgy, ahogy, hanem azért, mert ő így látja a legjobbnak.
„Amíg a gyerek nem kamaszodik, addig evidens, hogy mi vagyunk a főnökök.
Ha nem te vagy a főnök, akkor rá fog menni a következő néhány éved arra, hogy az ő szeszélyei szerint éled az életed, és megpróbálsz megfelelni az ő elvárásainak, csak hogy kevesebb hisztit hallgassál. És ez rohadt fárasztó lehet.
Nem vagyunk diktátorok, amikor csak lehet, meghallgatjuk a véleményüket, sőt szavazunk, mióta tudnak, nekik is egy-egy szavazatuk van. De ha egy gyerek két-hároméves, akkor nem ő az, aki a helyes döntéseket meg tudja hozni.”
Hagyjuk a méhecskéket meg a virágokat
Az apró, konfliktuskerülő hazugságok mellett a szülői ferdítések másik nagy csoportja jellemzően azokhoz a témákhoz tartozik, amelyekről sokan nemcsak a gyermekeikkel, de senki mással sem tudnak nyitott és őszinte módon beszélni. A szexualitás például jellemzően ilyen.
„Mi megelőztük ezeket a kérdéseket egy biológiai könyvvel, ahol a biológiai körforgás van lerajzolva az ő szintjükön. Mindig az a fontos, hogy a gyerek szintjén válaszolj a kérdésére. Ha megkérdezi, hogy anya miért csókolja meg apát, akkor nem azt mondjuk, hogy azért, mert gyereket akarnak majd, hanem csak annyit, hogy azért, mert szereti.
Mindig csak az adott pici kérdésre kell válaszolni.
Most, hogy a következő babánkat várjuk, szóba került a szülés, hogyan születik a gyerek, hol jön ki a kishugi anyából. Megmondtuk nekik. A válasz: »Neee! Akkor te kipisiled? Többet nem akarunk tudni.« Tehát ők mondták, hogy elég nekik ennyi információ, ha más is érdekli őket, úgyis megkérdezik.
De normális esetben, hacsak nem zaklatják, egy nyolcéves gyerekben nem olyan részletességgel merül fel, hogyan készül egy gyerek, mint bennünk. Azt tudják, hogy apából meg anyából lesz a gyerek, de azt nem, hogy hogyan készült. És őszinte a viszonyunk, megkérdeznék, ha foglalkoztatná őket, mint ahogy idővel biztosan érdeklődni fognak.”
„Igen, te is meg fogsz halni”
A másik, a felnőttek számára hasonlóan zavarba ejtő téma az élet körforgásának másik végéhez kapcsolódik: a halálról éppen olyan ritkán tudunk nyíltan beszélgetni, mint a születésről.
„A fiúknak viszonylag korán kellett szembesülniük ezzel a kérdéssel egy, a családban történt eset miatt, és az évek során többször is előjött.
Egyiküknek volt egy időszaka ovi végén, iskola elején, amikor lefekvés előtt elkezdett sírni. És csak egy idő után tudta megmondani, hogy azért sír, mert fél attól, hogy meg fog halni, és hogy neki még olyan sok mindent kell csinálnia, hogy nem akar meghalni. Nem mondhatjuk neki, hogy nem, kicsim, te nem fogsz meghalni, mert akkor megint csak nem mondunk igazat.
Erre azt mondjuk, hogy igen, te is meg fogsz halni, de nem te leszel a következő. Az a dolgok rendje, hogy mindig a legöregebb hal meg először.
De a halálfélelemmel nehéz mit kezdeni. Ha majd esetleg vallásos lesz, az biztosan sokat segít neki, de mi nem fogjuk azt mondani, hogy a mennyországba kerül, aki meghal. Mi nem a lelki részét mondtuk el, mert azt majd ő eldönti magának, hanem magát a biológiai tényt, hogy a kukacok fogják megenni. Virágföld lesz belőled, virág leszel, aztán pillangó, ennyi.”
Csak egy idő után tudta megmondani, hogy azért sír, mert fél attól, hogy meg fog halni (Képünk illusztráció. Fotó: iStock)
Az emberi nyomorúság, a társadalom igazságtalansága szintén olyan témakör, amiről sok felnőtt nem tudja, hogy mit mondjon, mit mondhat el, hogy a gyermeke lelkivilágát ne törje össze vele.
„Arra emlékszem – meséli Helga –, hogy a hajléktalanság nagyon megviselte őket. Pesten volt olyan, hogy egy utcán kettő-három hajléktalant is láttunk, a fiam meg egyre erősebben fogta a kezemet, aztán megkérdezte, hogy »Ennek a bácsinak nincs anyukája? Szerintem nincs, mert ha lenne, akkor nem hagyná.«”
A pozitív titok nem hazugság
Az, hogy Helga és Artúr a gyerek szintjén őszinteségre törekszik, nem jelenti azt, hogy a fiúk ne ismernék a „jó titkokat”.
„Ajándékok, meglepetések vannak, ilyen volt például a kistesótitok is, amíg nem vált biztossá. Ebben a korban a titkokat nem negatív, inkább pozitív értelemben értik. Olyan titkok vannak, amelyekkel örömet tudunk szerezni másoknak.
De olyan nincs, hogy otthon szidjuk a szomszédot, és kérjük, hogy ne mondja neki. Nem szidjuk a szomszédot.
Egymás között is csak olyasmit beszélünk, amit máshol is vállalunk. Amíg a te lelked és otthoni kommunikációd normális, addig a gyerek is az lesz. Ahol meg hülyeségeket beszélnek otthon, ott a gyerekkel is gondok lesznek.”
És hogy mi a trükk? „Nem megyünk feltétlenül bele mély lelkizésekbe. Egy-egy mondat jellemzően elég. Ha öt mondatot mondasz neki, addigra már pont elvesztette az érdeklődését. Ha valami még érdekli tovább, akkor kérdez úgyis. Két-három év múlva újra felmerül a téma, akkor lehet róla bővebben beszélni. Még öt év múlva pedig kisesszét lehet róla írni.
Annyira sokféleképpen nevelik a gyerekeket, nem biztos, hogy a miénk a jó megoldás.
Most tök jól vannak, de lehet, hogy felnőve elégedetlenek lesznek önmagukkal. Az biztos, hogy boldog gyerekkoruk van, de hogy ez mennyire jó, mennyire alapoz meg egy sikeres felnőtt létet, arról fogalmam sincs.”
