Michael Perone két kislány apja, a véleménye, miszerint kínzás a gyereknevelés, elsőre talán kegyetlennek tűnik, de az indokálását olvasva sűrűn bólogatnunk kell közben. Mindezt, amit leír, valóban elkövetik a gyerekeink, ahogy az is tény, hogy nélkülük üresebb lenne az életünk.
„Mindennap, amikor a munkahelyemről hazaérek, elkezdődik az igazi munkám: a három- és hatéves kislányom nevelése. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű az apaság, de arról fogalmam sem volt, hogy ennyire nehéz.
Több mint 20 különböző munkám volt már életemben, köztük olyan is, ahol emberi váladékokat kellett letakarítanom a falakról, de eddig a gyereknevelés a legnehezebb mind közül. Az ok egyszerű: amikor szülő vagy, nincsenek pihenők, még éjszaka sem.
A legrémesebb állásomban is voltak legalább szünetek, de a gyerekek körül nincs megállás. A gyereknevelés egy szóban: kínzás.
Sokan biztos azt gondolják, hogy túlreagálom a dolgot, ezért levezetem, mit jelent a kínzás a hagyományos, kínvallató értelemben. Az első lépés, hogy nem hagynak aludni, amit a gyerekek attól a pillanattól kezdve, hogy megszületnek, rendszeresen gyakorolnak. Az első hat hónapban esélyed sincs egy jó nyolcórás alvásra éjszaka. Nálunk az első lányom majdnem egy egész évig tartott ébren minket, és még most, hatévesen is gyakran felébreszt, amikor átmászik az ágyunkba éjjel.
Képünk illusztráció (Forrás: Unsplash/Peter Dlhy)
A kínzás második lépése, hogy összezavarnak rendkívül hangos zajokkal. Tagadhatatlan a hasonlóság, a gyerekek ugyanezt csinálják. Olyanok, mint a bekapcsolva felejtett zajgépek. A nap végére már alig hallom a saját gondolataimat.
Amikor alszanak, akkor persze csend van, ha nem számoljuk bele a hangos horkolást és az éjszakai kiabálásokat.
A harmadik lépés a kínzásban, hogy megvonják a tápláló ételeket, esetleg éheztetnek, vagy moslékkal etetnek. Lehet, hogy ez túlzásnak hangzik, de a gyerekek is hasonló dolgot művelnek a szülőkkel. A síró baba mellett rendszeresen panaszkodnak arra az anyák, hogy nem tudnak egy kávét sem meginni, nemhogy rendesen étkezni, amikor pedig nagyobbak lesznek, rákényszerítik az egész családot a pizzára és hamburgerre a rendes hétvégi ebéd helyett.
Meg akarsz enni egy almát? Készülj fel rá, hogy a háromévesed beleharap, de csak azért, hogy aztán a tenyeredbe köpje, mert nem ízlik neki. Meg sem tudom számolni, hányszor bújtam el előlük, hogy rendesen tudjak enni.
Ne érts félre, nagyon szeretem a gyerekeimet. Csak szeretném, ha lenne rajtuk egy kikapcsoló gomb.
Mindezzel együtt – vagy ennek ellenére – igazából életem legfontosabb feladatának azt tartom, hogy a lányaim tudják, mennyire szeretem őket. Ennyi. Lehet, hogy minden másban kudarcot vallok, de az biztos, hogy megpuszilom őket, amikor hazaérek, megölelgetem őket alvás előtt, játszom velük pónisat és annyi mesét olvasok nekik, amennyit csak szeretnének.
Mert minden kínzás mellett is teljessé teszi az életemet az, hogy van két ilyen csodálatos kislányom. Lehet, hogy a világ legrosszabb, leghálátlanabb, legnehezebb munkája, de amikor azt mondják, hogy »Szeretlek, apa!«, akkor nincs az a kínzás, amit ne vállalnék a gyerekeimért.”