Szobatiszta kisbaba? Jól hangzik, felcsillannak tőle a szemek, hiszen kinek van kedve a szüléstől kezdve három évig a pelenkákkal, aztán meg a bilire szoktatással foglalkozni? Márpedig az ürítéses kommunikáció módszer ezt ígéri: akár már egyéves korára szobatiszta lehet tőle a baba. De azért ennél kicsit árnyaltabb a kép, nem olyan egyszerű az út odáig.
A pelenka nélküli módszer kulcsa az a kommunikáció, ami megkívánja, hogy nagyjából egyfolytában a babára figyeljünk – írja dr. Courtney Bolton gyermekorvos. Az ürítéses kommunikáció lényege ugyanis az, hogy figyeljük a baba jelzéseit, és ha úgy látjuk, hogy pisilni vagy kakilni készül, akkor rögtön bilire visszük, vagy használjuk az ehhez a technikához kialakított eszközt. Ez pedig elmondva talán egyszerűen hangzik, de valójában több tényezőnek is együtt kell állnia ahhoz, hogy sikeres legyen.
A szakember nem ellenzi a pelenka nélküli módszert, sőt üdvözli benne azt, hogy a gyerekeket már egészen kicsi koruktól kezdve testtudatosságra neveli, és hogy komoly kapocs alakul ki a révén a gyerek és a szülő között, de a szobatisztaság erőltetéséről inkább lebeszélne mindenkit.
Képünk illusztráció (Forrás: iStock)
Dr. Bolton szerint ez a módszer kultúridegen a nyugati országokban, ezért nehéz sikeresen alkalmazni. Az ázsiai országokban gyakran már születésüktől kezdve nem kapnak pelenkát a gyerekek, ez a szokás, tehát az ürítéses kommunikáció módszer az alapértelmezett nevelési eszköz, amit a szülők generációk óta használnak. Azért működik náluk jobban, mert az anya és az újszülött között állandó testi kontaktus van, így könnyebben meg tudják figyelni, hogy a baba hogyan viselkedik, amikor pisil vagy kakil. Aztán amikor már ismerik a jelzéseit, minden jelnél kiadnak egy hangot, amivel összekötik így az ürítést. Később pedig, amikor az anya ezt a hangot kiadja, akkor a baba pisil vagy kakil.
Mivel a módszer az időzítésről és a figyelemről szól, muszáj, hogy a baba folyamatosan a szülő közelében legyen.
Jobban működik a módszer azoknál a családoknál, akik állandó testkontaktusban vannak a babával. Természetesen megvalósítható a nyugati kultúrákban is, de általában az a tapasztalat, hogy kicsit tovább tart, mert az osztatlan figyelmet és az állandó jelenlétet nem tudják biztosítani a szülők a babának. Például külön kiságyban alszik, az autósülésben utazik – mindez olyan távolságot jelent a szülőktől, ami késlelteti a módszer sikerét.
Dr. Bolton az ellenérvek mellett sem akar lebeszélni senkit arról, hogy megpróbálja a módszert, sőt jótanácsai is vannak hozzá. Mivel az osztatlan figyelem elkerülhetetlen hozzá, ezért elsősorban azt javasolja, hogy tegyük le az okostelefonokat, kapcsoljuk ki a kütyüket, és fókuszáljunk a babára. Figyeljük meg, mit csinál, mielőtt üríteni kezdene: az egyik baba megfeszíti magát, a másik morog, a harmadik pedig vicces arcot vág… a jelzések dekódolása nélkülözhetetlen a sikerhez.
Ha van olyan, hogy a baba ugyanabban az időpontban pisil vagy kakil, akkor érdemes várni, és mindenképpen figyelni az adott időpontban a jeleit, ezzel el lehet kezdeni a jelzések gyűjtését.
Ha pedig már ismerjük a jeleket, akkor mindig bilire kell vinni a babát, amint meglátjuk rajta valamelyiket. Dr. Bolton azonban arra figyelmeztet, hogy ha sikerül is így pelenka nélkül nevelni a gyermeket, az még nem jelenti azt, hogy szobatiszta lett, mert ez inkább arról szól, hogy a szülő képes összekapcsolódni a gyerekével. Az igazi szobatisztaság akkor jön el, amikor az idegrendszer megérik rá, és a gyerek éjszaka is képes álmából felébredni az ingerre, és jelzi a szülőnek, hogy ürítenie kell.