Nos, elkezdődött. Lehet a csillagokra fogni, a frontra vagy az éhségre, de megtörtént az, amit csak jóval későbbre vártunk. Egy idő után egészen világossá válik, hogy szegény egyszerűen nem tudja abbahagyni a sírást. A férjemmel kétségbeesve guggolunk fölötte, próbáljuk simogatni, és tanácstalanul fogjuk a fejünket: nézd már meg gyorsan a neten, hogy ilyenkor mit kell csinálni! Végül egy félórás és kétemberes mutatványsorozat eredményeképp elérjük, hogy bár nincs jó kedve, legalább nem sír. Bár a klasszikus hiszti időszakát a „terrible two”, azaz a „rémes kettes” névvel is szokták illetni, tehát inkább kétéves kor körül jellemző, bizony jóval korábban is lehet rá példa.
Van különbség hiszti és hiszti között
A megoldás és a megelőzés lehetőségeiről, a hiszti szülőkre mért lelki oldaláról Jusztné Vincze Szabina perinatális szaktanácsadót és Dayfly Kriszti édesanyákkal foglalkozó coachot kérdeztem.
„Egy kisebb, tízhónapos-egyéves baba és egy nagyobb, két-két és fél éves kisgyerek »hisztije« sokban hasonlít egymásra – mondja Szabina –, mert ahogy a baba elkezdi magát az édesanyjától külön létezőnek tekinteni, ahogy elkezd kialakulni az éntudat, úgy megjelenik a szándék és az akarat is.
Ez a folyamat már csecsemőkorban elkezdődik, és körülbelül hároméves korig tart. Ez azt is jelenti, hogy már egy baba is akarhat mást, mint amit a szülei, így törvényszerű, hogy megjelenik az ellenkezés.
De annyiban ez nem hiszti, hogy ez nem tudatos ellenszegülés, nem eszköz, hanem inkább érzelemszabályozási éretlenség.
Különbség viszont, hogy két-három évesen már beszélhetünk valódi hisztiről is, ami szándékos, azaz a gyerek rájött, hogy a sírással elérhet dolgokat. Könnyen eldönthető, hogy melyikről van szó, mert a tényleges hisztinél a gyermek reagál a kérdésekre, válaszol, hajlandó megállapodást kötni, s le is tudja állítani a hisztit, míg a másiknál erre nem képes (de a hiszti is képes átcsapni valódi kiborulásba egy idő után!).”
Dayfly Kriszti coach
A hiszti a normális fejlődés része, így teljesen kiküszöbölni nem lehet. „Viszont csökkenthetjük az ilyen esetek számát és intenzitását – teszi hozzá Szabina. – Jól kialakított napirend, sok mozgás, elég alvás, a szülőtől pedig sok türelem – ez már jó alap. A kisebbeknél emellett fontos a következetesség és a szabályok betartása, plusz már ilyenkor lehet jó példával nevelni, például hogy a szülő maga képes kontrollálni a saját indulatait, hiába bénázik előtte a másik autó sofőrje. Valahol itt kezdődik.
A nagyobbaknál érdemes átgondolni, mi az, amiben választhat a gyerek, és tudatosan felajánlani ezeket a lehetőségeket, amiben pedig nem dönthet, amellett mindig kitartani.
Sokat segít az is, ha tudunk időt szánni a dolgokra: ha be lehet fejezni a játékot, és fel lehet készülni a hazaindulásra például a játszótéren, vagy öltözés és rohanás helyett jut idő egy mesélésre és arra, hogy egyedül vehesse fel a kicsi a cipőjét. Persze mindezt könnyű mondani, de annál nehezebb megtartani, illetve megvalósítani.”
A gyereket saját magához kell mérni
„Például az érzékenyebb gyerekeknek nagyon nem tesz jót a sok inger – mondja Kriszti. – Van, aki úgy érzi jól magát, ha minél kevesebbet találkozik másokkal, és közben nagyon jól elmolyol otthon anyával. Minden út egyedi, de szerintem az az első lépés, hogy kizárjuk azt, hogy meg akarunk felelni másoknak, mert nem lehet. Számít az is, hogy az anya milyen, és az is, hogy a baba milyen.
Emellett pedig fel kell mérni azt, hogy mely értékek a legfontosabbak, hogy mit szeretne átadni a gyerekének, és hogy ebbe mindent belead. Attól, hogy más gyereke babaúszásra jár, az enyémnek még nem kell, és akkor is, ha azt mondják, hogy a zene nagyon jót tesz a babának, vannak olyan anyukák, akik rosszul vannak a Ringatón a bezártságtól és a sok ember közelségétől.
Érdemes magunkba nézni, hogy mi az a három-öt érték, amelyeket mindenképp szeretnénk a gyerekünknek átadni, és azokra kell helyezni a hangsúlyt. Ekkor lesz a szülőben is elégedettség, és nagy valószínűséggel ezekben jók is vagyunk, és eközben a gyereket sem terheljük túl.”
A drasztikus megoldások ideje lejárt
Ha viszont mégsem tudjuk kivédeni a hisztit vagy a hisztikezdeményt, és például a cikk elején leírt helyzetben találjuk magunkat, sokan a régi, „jól bevált” eszközöket javasolják: pofon, nádpálca, hideg víz, satöbbi.
Ilyenkor gondolj arra, hogy kilencven éves korodban mire leszel majd büszke. És meg fogja mondani a szíved a választ.
„Az ilyen radikális módszerek helyett érdemes tudatosítani magunkban – teszi hozzá Jusztné Vincze Szabina –, hogy a gyerek nem direkt a mi bosszantásunkra csinálja a »műsort«. Emellett nem veszíthetjük szem elől azt a tényt, hogy a saját dühünk a tehetetlenség érzéséből fakad, esetleg nyilvános helyen a szégyenérzetünkből, tehát a mi érzéseinkből, viszont ha eleresztjük a haragot, akkor a gyereken csattan. Szóval: nagy levegő-benntart-lassan kifúj!
A feladatunk minden körülmények között az, hogy ott legyünk a kicsivel, ne hagyjuk magára.
Jusztné Vincze Szabina perinatális szaktanácsadó
„Ha egy helyzetben csak ennyit tehetünk, például mert elutasítja az érintést, ölelést, minket, akkor is tegyük meg – ezzel tesszük adott pillanatban a legtöbbet érte. A kicsiknél még remekül működik ellenkezés közben is a figyelem elterelése és az is, ha kivesszük a helyzetből, és átvisszük például egy másik szobába. Magyarázni, megbeszélni nem ilyenkor kell, hanem akkor, amikor nyugodt. Kicsiknél fontos, hogy a megbeszélés időben ne legyen távol a történéstől.
Ha pedig valamit még nem érthet meg, akkor elég megmutatni, rámutatni a dologra és határozottan nemet mondani, újbóli próbálkozásnál ugyanezt ismételni, s például a konnektortól elvinni. Egész kicsi korban a cselekvés (hogy elviszik) többet tanít, mint a magyarázat.”
Milyen gerekkorod volt?
Persze, ahogyan a gyermeknevelés összes többi vonatkozásában, itt sincsen csodamódszer.
„Nagyon nem mindegy, hogy milyen mintákat hozunk otthonról – mondja Dayfly Kriszti. – És könnyen lehet, hogy egy csodarecept valakinél egyszerűen nem működik, mert az adott szülő nem képes arra a dologra. Például nagyon fontos a határszabás, hogy álljunk ki magunkért.
De az, aki gyerekként semmibe volt véve, nem volt szava abban, hogy mi történik vele, leginkább a testével: hogy mit eszik, mit iszik, mikor alszik, szoktatva volt, az felnőttként iszonyú nagy elvárásként élheti meg azt, ha én azt mondom neki, hogy álljon ki magáért például egy hiszti esetében is. Inkább a coaching módszerében hiszek, amikor a szülő maga mond ki egy picike lépést, amit meg tudna tenni, és akkor azt meg is tudja tenni.
Nyilván a gyermeknevelési könyvekben tök jól le vannak írva a módszerek, de ezek akkora elvárásokat tehetnek a szülők elé, amelyeknek nem fognak tudni megfelelni.
Ilyenkor borzasztóan tudja ostorozni magát, hogy ő nem jó anya, hogy ő elrontotta, ilyenkor jönnek a félelmek, hogy mi lesz a gyerekkel, kezdődik a kiabálás és csak egyre rosszabb lesz. Érdemes arra figyelni, hogy ez egy út, ahol tévedhetünk, ahol az anya is ember, és próbálkozni kell, gondolkodni kell, nem bevenni mindenféle tuti biztos tippeket.”
fotó: istock
Tévedések márpedig a szülő minden jó szándéka ellenére előfordulnak: könnyen lehet, hogy egy kialvatlan, ingerült, késésben lévő anya vagy apa egyszer-egyszer nem úgy reagál a babája ellenkezésére, ahogyan szeretne, vagy ahogy optimálisnak tartaná.
„Nem egy pillanaton és nem egy napon fog múlni, hogy milyen lesz a kapcsolatunk a gyerekünkkel – nyugtat meg Kriszti.
Popper Péter mondja, hogy a gyerek pontosan tudja, hogy az anya gonoszságból viselkedik-e vele úgy, ahogy, vagy azért, mert tehetetlen, elfáradt vagy beteg.
Egy anya is lehet rosszul, és pont hogy jó, ha meg tudja mutatni, hogy neki is lehetnek végletei, hogy ő sem tud mindent jól csinálni, lehet dühös, hogy ez az élet része, hogy nem bírunk mindent, és hogy kiállunk magunkért. Ez egyáltalán nem baj, főleg, ha az akaratát gyakorolja a gyerek.”
„Ilyenkor kérjünk bocsánatot – a babától is –, és bocsássunk meg magunknak is – mondja Szabina. – Mindenki hibázhat, emberek vagyunk, de a hibát is tudni kell jól kezelni. Ha mardosó bűntudat marad utána, egy belső monológ, gondolat, hogy rossz szülők vagyunk, az megmérgezi a saját anya-, apaképünket, és önbeteljesítő jóslattá válhat. Ehelyett el kell fogadni, hogy mi történt, s fel kell ismerni, hogy mi volt a hiba, hogy tanulhassunk belőle, és (még) jobb szülőkké válhassunk utána.”
