Jessica Ardolino és férje már a szülés előtt tudták, hogy Down-szindrómás baba érkezik hozzájuk, de eszükbe sem jutott emiatt aggódni. Szeretettel és tárt karokkal várták a kis jövevényt úgy, ahogy van.
„Csak Olivia születése után gondoltam bele, hogy vajon milyen élete lesz, és elfogott a rettegés. Nem lesz olyan csodálatos gyerekkora, mint a nővérének, valószínűleg nehezen fog barátkozni, és jó eséllyel csúfolják majd a kortársai.
Az első napunk otthon nagyon nehéz volt, a férjemmel mindketten feszültek voltunk, és féltettük a babánkat. A szülés utáni komplikációk miatt állandó megfigyelés alatt kellett tartani, úgyhogy felváltva őrködtünk mellette éjjel-nappal. Nem aludtunk semmit, csak a légzését figyeltük egyfolytában, volt bőven időnk aggódni a jövőjén. Azóta is elfog időnként az érzés, hogy mi lesz a mi kis Oliviánkkal. Néha szomorúsággal, máskor félelemmel gondolok rá, de azért olykor előfordul, hogy izgalmasnak látom a jövőt.”
Képünk illusztráció (Forrás: iStock)
A szülők alaposan felkészültek Olivia születésére, minden létező információt igyekeztek megszerezni a Down-szindrómáról, míg a végén már teljesen összezavarodtak, és csak még jobban aggódtak a babáért.
„Ezernyi cikket olvastunk Olivia állapotáról, és az kristálytiszta lett közben, hogy mindenféle fejlesztésekre lesz szüksége gyerekkorában. Még csak három hónapos, de már foglalkozik vele több specialista, még egy beszédterapeutát is beszerveztünk, pedig a gagyogásig sem jutott még el a babánk. Kényszert érzünk mindketten a férjemmel, hogy minden lehetőséget megadjunk Oliviának a lehető legteljesebb élethez.
De a félelmek velünk maradnak, bármit teszünk.
Félek, hogy nem éri el a következő fejlődési mérföldkövet, vagy hogy műtétre lesz szüksége, és aggódom, hogy lelkileg hogy fogja bírni, amikor közösségbe kerül. A legjobban attól félek, hogy tehetetlenül végig kell néznem, ahogy szenved. Elvégre minden szülőnek ez a legnagyobb rémálma, nem? Én sem vagyok más, csak azért, mert Down-szindrómás a gyerekem. A legjobb életet szeretném a kislányomnak.
Tudom, hogy nehéz út áll előttünk, de nem bánom. Mindennap emlékeztetem magam arra, hogy rendben van, ha aggódom, vagy ha ijesztőnek érzem a helyzetet, és hogy nyugodtan beszélhetek róla nyíltan. Nem tudom, mit hoz az élet a lányom számára, de igyekszem minden pillanatért hálát adni, amit vele tölthetek.”
