A Mindownnap Caféblog szerzőjének írását közöljük.
„Reggel elvittük a lányomat suliba. Aztán irány városunk kórháza, kontroll vérvételre mentünk.
Felkészültem a szokásos tortúrára, a várakozás hosszú idejére, amíg bejelentkezünk a vérvételre és megkapjuk a sorszámot. Szerencsére változott a rendszer, és gyerekkel nem kell már emiatt sorba állni, hanem az adott számú fülkéhez kell menni.
Mentünk. Aztán pici döbbenetet okoztunk.
Ugyanis ugyanott kellett várakoznunk, ahol a kismamáknak is. Belépve a pici váróba, egy pillanatra érezhetően megállt a levegő, amikor megpillantották Petit. Éppen a Down-szűrés volt a beszélgetés tárgya. Nem lehetett nem hallani… Több kismama volt bent, volt, aki megijedve nézett Petire, volt, aki mosolygott, volt, aki megpróbált átnézni rajtunk, volt, aki szabályosan kétségbeesett a látványunktól. Hirtelen én jöttem zavarba, de tizedmásodperc alatt rájöttem, hogy csak tenni kell a dolgom. És kész. Levetettem Petivel a kabátját, kardigánját, sapiját és türelmesen várakoztunk.
Képünk illusztráció – fotó: istock
Peti mindezt a zavart nem érezte, ő egyedül akart bemenni az egészségügyi dolgozóhoz, aki leveszi a vért. Mondtam neki, hogy ez nem így működik. Bekísértem. Peti azonnal behuppant a székbe, és már tartotta is a kezét. A laboros hölgy nagyon kedves volt, meglepődött Peti bátorságán. Peti csak figyelt, és szavaival kísérte az eseményeket. Megint nem sírt, nem is ellenkezett. Hiába, az évek és a rutin már meghozták az eredményüket, már elűzték belőle a félelmet. Utána 5 percig még a szúrás helyén kellett tartani a gézdarabot. Így leült Peti. Leült a nagyon szép, dekoratív, bájos, fiatal, kb. 6 hónapos kismama mellé.”
A poszt folytatása a Mindownnap Caféblogon olvasható el.
