Az emberben ősidők óta van vágy történetmesélésre és -hallgatásra. Már a tűz mellett elmondott történetek is különleges jelentőséget kaptak, mert az ősemberek megoszthatták egymással tapasztalataikat, megerősíthették hagyományaikat és megtanulhatták egymástól, hogyan kell hatékonyan elkerülni a veszedelmeket vagy csapatként együtt vadászni.
„Azért van olthatatlan igény a mesélésre, mert a történet az az eszköz, amin keresztül a világot jobban megértjük és megértetjük” – mondta lapunknak Györffy Kinga. A retorikai – storytelling tanácsadó szerint:
A történet és a történetmesélés az egyetlen eszköz, ami egyszerre képes arra, hogy a figyelmet fókuszálja és hogy egy valódi, mély, érzelmi kapcsolatot hozzon létre egy másik emberrel.
„Ha elmondanak nekünk egy történetet, rezonálunk rá, beleéljük magunkat a helyzetbe, s aktiválódnak a tükörneuronok. A történetekben megjelenített érzelmeket leképezi az agyunk, hatásuk alá kerülünk. Ha valódinak tűnik a karakter, felébred bennünk az empátia, oxitocin termelődik szervezetünkben, bizalmat kezdünk érezni, s nagyobb eséllyel tudunk majd segíteni. Ha érzelmileg megmozgat a történet, az agy amygdala nevű része dopamint bocsát ki, ami az észlelésünket segíti, jobban odafigyelünk, alaposabban feldolgozzuk az elhangzó információkat” – magyarázta Dr. Kádár Annamária pszichológus testünk csodálatos működését.
„Ahogyan Dan MacAdams professzor állítja, mesélő elmével születünk, az agyunk történetmesélésre hangolt csecsemőkorunktól. Talán még az ételnél is nagyobb szükségünk van történetekre, mert ezek fűzik össze azokat az élményeket, amiket megéltünk és tapasztalatként tovább tudunk adni. Az információközlés mellett az is lényeges, hogy a történet hallgatása közben érzelmi azonosulást, kötődést ébresztünk a hallgatóságban.”
Krízishelyzetben mesélni létfontosságú
Egy olyan időszakban, amikor sokan elvesztették állásukat vagy teljesen más életritmusba kényszerültek, mint amit megszoktak, óhatatlanul is kapaszkodókat keresünk.
„A történetek ebben segítenek. A krízishelyzeteket át tudjuk élni és azokon tovább léphetünk azzal, hogy mesélhetővé tesszük. Hasonlóan a népmesékhez, hisz abban is vannak nehézségek, de aztán a végén minden jóra fordul” – említette meg Kádár Annamária. – „Persze az is számít, hogyan strukturáljuk az életeseményeinket, képesek vagyunk-e azokat úgy lekerekíteni, hogy abból majd erőforrásként tovább tudjunk vinni gondolatokat. Gabriel García Márquez szerint
az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni.
Az átkeretezés vagy reframing technika, amit még a pszichoterápiában is használunk, azt jelenti, hogy nem feltétlenül az a fontos, amit megéltünk, hanem amilyen jelentést tulajdonítunk neki. Amikor egy krízishelyzetben vagyunk, még nem látjuk ugyanazt a perspektívát, mint amikor már vége van. Kell egy bizonyos távolság és idő, amikor már képesek vagyunk más perspektívából szemlélni ugyanazt a helyzetet. Nemcsak az számít, amit megéltünk, hanem az is, ahogyan mesélhetővé tesszük – ez lehet a legnagyobb kapaszkodó. Hogy más is átélt ilyet, voltak már hasonló időszakok, és van ebből kiút.”
Dr. Kádár Annamária pszichológus és családja (Fotó: Tóth Orsolya)
A korábbi krízisek során voltak, akik a nehéz pillanatok résztvevői voltak, a többiek viszont kívülállóként szemlélődtek, ítélkeztek. Ez a jelenlegi helyzet viszont minden korábbitól különbözik abban, hogy most mindannyian érintettek vagyunk.
„A krízis váratlan eseménysor, ami bizonytalanságot és fenyegetettséget idéz elő. Azért nő meg a történetmesélés jelentősége, mert történeteken keresztül próbálunk magyarázatokat találni és értelmet adni az eseményeknek, ezáltal oldjuk saját félelmeinket és bizonytalanságunkat” – indokolta Györffy Kinga a jelenséget. – „Ilyenkor megszűnik a tisztánlátás és ebből adódóan támad egy kommunikációs, információs vákuum, amit elkezdenek mindenféle, akár egymással versengő, egymásnak ellentmondó történettel feltölteni. Most, a koronavírus idején látszik igazán, milyen óriási hatalma van a történetmesélésnek és ugyanakkor milyen határai és veszélyei lehetnek.
Györffy Kinga szerint a krízissel való megküzdésünkben óriási jelentősége van annak, milyen történeteket mesélünk és hallgatunk, s melyek azok, amiket igazán közel engedünk magunkhoz.
Történettípusok, melyek valóban segítenek a nehéz időszakokban
A krízis idején megjelenő történeteknek számos fajtája van, a számonkérés típusú elbeszélésen keresztül az áldozatjellegűig. Bár mindegyiknek megvan a maga pszichológiai haszna, a hős típusú történeteknek nő meg a jelentőségük az embertpróbáló pillanatokban.
„Ez a legrégebbi írott történettípus, mely először a görögöknél jelent meg. Hősei férfiak voltak, akik emberfeletti képességekkel rendelkeztek” – meséli Györffy Kinga. – „Jelen körülmények között a rendkívüli helyzetbe került hétköznapi férfiak és nők azok, akik emberfeletti tetteket hajtanak végre, s olyan hőssé válnak, akiket az odaadás és az önfeláldozás motivál. Ezek a történetek erős szorongásoldó hatással bírnak, akkor, ha olyan hősöket tudnak megmutatni, akik cselekvőképesek és aktívak.
Az a tetterő, ami ezekben a hőstörténetekben megjelenik, a kontroll élményét nyújtja és ezért van biztonságteremtő ereje.”
Mostanában sokat olvashatunk vallomásokat mentősökről, ápolókról, és persze találkoztunk olyan történetekkel is, amikor például a profi fotósból ételkihordó lett. Ő az a típusú hős, aki képes a változásra, fejlődésre. Nem véletlenül járta be a social media felületeit a foltvarró asszonyok története sem, akik egy hétvége alatt 400 maszkot gyártottak, vagy azé a személyi edzőé, aki digitális testnevelés órát tartott egy iskolában.
Györffy Kinga (Fotó: magánarchívum)
Kinga felhívta a figyelmet arra, hogy a hőstörténeteknek van egy másik típusa is, ami azonban nem tudja oldani a feszültséget. „A koronavírusból felépült túlélők történetei arról szólnak, hogy kiszolgáltatott, tehetetlen voltam, áldozata lettem az eseményeknek, és nem tudtam, hogy mi következik, szerencse csak, hogy túléltem. Ezért hallatlanul fontos az, hogy a hétköznapi férfiak és nők hőstörténeteiben megjelenjen a cselekvés, mert a ‘maradj otthon’ idején is tetterősnek kell maradnunk, tehát az is tett, hogy otthon maradsz és az is, hogy mit találsz ki a szűk, zsebkendőnyi térben.”
A belső biztonság megteremtése csak rajtunk múlik és történeteinken
Fontos szerephez jutnak emellett azok a történetek, melyek rávilágítanak, hogy az általunk elvárhatónak titulált jövő mindig is kiszámíthatatlan volt. Kádár Annamária rámutatott, hogy ez a biztonságérzés csak bennünk, az agyunkban született meg eddig is. „Lehet, hogy biztonságnak éltük meg, hogy előre megterveztük a nyaralást és már januárban lefoglaltuk az utat, de valójában bármi történhetett volna addig is. Csak magunkban éreztük biztosnak, hogy el tudunk menni. A kontrolligény feloldása fontos most, hogy ne higgyük, mindent mi irányítunk és minden csak tőlünk függ.
Ahogyan a mesékben is van szerendipitás – a mindennapok csodás véletlene –, hogy egyszer csak érkezik egy segítőtárs vagy a gebéből táltosparipa lesz, ez ugyanúgy ott lesz életünkben a legnagyobb nehézségek közben is.
Ha el merjük engedni a kontrollt, ha ki merünk lépni a komfortzónából, ha egy mesehőshöz hasonlóan elindulunk, beleállunk az eseményekbe, hogy ‘egy életem, egy halálom’, akkor a legnehezebb helyzeteket is át lehet fordítani, s a külső bizonytalanságban is képesek lehetünk felépíteni a belső biztonságot.
Most egy kontrollálható dolog van csak az életünkben: hogy mi hogyan éljük meg a helyzetet.”
A pszichológus szerint sokat segíthetnek azok a történetek is, amelyek nem emelkedő narratívát követnek – vagyis nem egy negatív pontból jutunk el egyenesen egy pozitívba. „A váltakozó irányú elbeszélésmód igazán hatásos, amiben a győzelem mellett a nehézség, krízis, elbukás is szerepet kap. A közönség ugyanis sokkal jobban tud azzal azonosulni, ha saját bukás-, vagy kudarctörténeteinket osztjuk meg. Valószínűleg az ősidőkben a tűz mellett is ezeket mesélték, hogy egy-egy veszélyhelyzetben mi történt, mit kellett csinálni, hogy lehetett a problémákat megoldani. A közös történetnek ereje van, azáltal tudjuk meghatározni magunkat, saját identitásunkat, hogy vannak ilyen közös történeteink – párként, családként vagy akár nemzetként is.”
Személyes történeteink erőforrásként szolgálnak a krízis átvészelésében
A karantén időszaka alatt a social media felületeket elárasztották a mikrokörnyezet történetei. A világháborús, kitelepítésekről szóló, forradalom alatti és pincében töltött idők – a karantén analógiájaként – erőteljes szerepet kaptak a közbeszédben.
„Az a pszichológiai mechanizmus ezen történetek mögött, hogy forgatókönyvet adnak, másfelől megmutatják azokat az erőforrásokat és értékeket, amikből nehézségek idején lehet táplálkozni, vagy meríteni” –magyarázta Györffy Kinga.
Fontos, hogy felismerjük, mi magunk és családunk is rendelkezik olyan történetekkel, amelyek stabil háttérországul szolgálhatnak sorsfordító eseményekkor.
Kádár Annamária kiemelte, hogy egy családban sem mindegy, hogy milyen típusú történeteket osztanak meg egymással. „Az emelkedő típusú narratíva (például szegények voltunk, mint a templom egere, annyi gyerekünk volt, mint a rosta lika, de egyszerre csak minden megváltozott, mikor nagyapád megnyerte az ötös lottót) és az ereszkedő narratíva (megvolt mindenünk, családi házunk, nyaralónk, otthoni békénk, de egyszer csak nagyapád elveszítette a családi vagyont) nem támogató jellegű elbeszélésmód.
Családunkban is lehet olyan történet, ami segít átvészelni a krízist (fotó: getty images)
Egy családnak szüksége van váltakozó kimenetelű narratívákra, hogy meg tudja osztani azokat a történeteket is, amik krízishelyzetben működnek. Elmesélni például, hogy egy bukás után hogyan lehetett újrakezdeni vagy ha leégett a ház, hogyan építették újra, mert ezek a történetek segítik hozzá a családot a túléléshez. Minél több ilyen narratívája van egy családnak, annál inkább jó érzés oda tartozni. Ha például tudom, hogy a nagyapámat kicsapták az iskolából, de újra tudta kezdeni, vagy az édesanyám elbukott valamiben, de fel tudott állni belőle, akkor ez hatalmas belső szabadságot ad számomra, mert nincs bennem szorongás, hogy itt nem lehet tévedni vagy hibázni.”
Ezeknek a családi meséknek óriási jelentősége van most, mert az ‘ide tartozom’ érzését nyújtják, azt, hogy tartozom valahová, ami túlmutat rajtam, ami nagyobb, mint én vagyok. Olyan biztonságérzetet adhatnak, ami meghatározó jelentőségű lehet krízis idején.
Amikor kiderül, hogy a gyerek mégis mindent hallott
Mindannyian láttunk már izgő-mozgó kisiskolást vagy fanyalgó Tik-Tokozó kamaszt, amikor előkerültek a családi legendárium meséi. Az igazság azonban az, hogy sokkal többet elvisz a gyerek ezekből a történetekből, mint amit a szülő valaha gondolt volna.
„Az Emory Egyetemnek vannak 2018-as kutatásai, melyek azt mutatják, hogy
a kisgyermekek és kamaszok 90 százalékban vissza tudják idézni a családi történeteket, s jóval később is el tudják ismételni ezeket.
Akkor is, ha a mesélés időpontjában úgy tűnt, érdektelenek vagy éppen szabadulni szeretnének a helyzetből” – mutatott rá Györffy Kinga. – „Ráadásul ahogy a gyerek nő, úgy fejlődik vele együtt az is, ahogy ezeket a történeteket értelmezi, és életének válságos pillanataiban elő fogja majd venni ezeket. Ezért kulcsfontosságú, hogy akkor se hagyjuk abba a mesélést, ha látszólag úgy tűnik, nem figyelnek ránk.”
Györffy Kingának is volt meghatározó családi története
„A dédnagymamám a huszadik század közepén Székelyföldön volt kocsmárosnő. Egyszer úgy hozta az élet, hogy engedélyhez kötötték a kocsma további működését, melyet azonban csak a fővárosban lehetett beszerezni. A kocsmától 800 kilométerre lévő Budapesten, úgy, hogy akkor még alig volt közlekedés. A dédnagymamám ekkor eltűnt pár napra, majd egy hét múlva, mikor hazatért, már ott volt a kezében az engedély. Amikor én 19 éves lettem és idejöttem Budapestre, akkor ez a történet volt a legnagyobb erőforrásom, ez adott nekem erőt, hogy el merjek indulni, s aztán megmaradjak itt. Ebben a néhány mondatban benne volt minden, amire szükségem lehetett: vállalkozószellem, kalandvágy és talpraesettség.”
„A családtörténetünk a gyerekek mentális egészsége miatt is ‘igazi hamuba sült pogácsa’, ezért ne csak népmeséket és kortárs meséket meséljünk, hanem minél több életmesét, élettörténetet, családtörténetet, bukástörténetet, kudarctörténetet, de természetesen átkeretezve, úgy válnak igazi útravalóvá” – hangsúlyozta Kádár Annamária.
Hogyan győzzük meg a nagyszülőket, hogy meséljenek nekünk?
Az idősebb korosztály sokszor gondolja úgy, hogy élettörténete nem érdekes, hogy nem tudnak számunkra igazán izgalmasat mesélni. Sokukat nem könnyű rávenni, hogy ne az időjárás-változásról vagy a paradicsom árának drasztikus növekedéséről beszéljen, mégis érdemes.
„A nagyszülőknek el kell mondani, hogy bár korábban az volt, hogy az ünnepi asztalt ültük körül és ezeket a pillanatokat dobták fel a családi történetek, most a karanténban egy új helyzet állt elő – ezért most így kell megtalálnunk a mesélésnek a módjait. A legkönnyebben úgy tudjuk rávenni őket, hogy kapcsolják be a kamerát, hogy szólunk nekik: a gyerek meg akarja mutatni, hogy a mai nap során mit alkotott, és ezt nem fogja tudni máshogyan, csak úgy, ha látják egymást” – tanácsolta Györffy Kinga.
Más kérdés persze, hogy mi a teendő, ha nagyszüleinkből a karantén inkább szorongást és negatív történeteket hoz elő.
„Az emlékek úgy kódoltak az agyunkban, hogy van egy pozitív és egy negatív emocionális góc. A negatív akkor aktiválódik, amikor egy negatív élményhez hozzáférünk, és az aktiválja az összes többit. Mindig azért van a gond, mert egy krízishelyzet előhozza bennünk a régebbi krízishelyzeteket és az abban megtapasztalt megoldási módokat is. Van, aki idősként most lép ki először erősen a komfortzónájából, nem tudja tartani megszokott rítusait. A fix elemek az életében felborultak, nem egy szokása, hanem nagyon sok változott meg egyszerre” – érvelt Kádár Annamária.
Azt gondolom, hogy ilyenkor nekünk kellene megnyugtatni őket. Tulajdonképpen a gyereknek kellene mondania az esti mesét a szülőnek
Szerző: Balogh Mariann, Centrál Médiaakadémia
