A tanítók elvileg tanulnak pedagógiát, gyermekpszichológiát a tanítóképző főiskolán, ám egyre több történetet hallunk, amiből úgy tűnik, hogy ezeket a tantárgyakat sokan el is felejtik rögtön diploma után, és szabályos vérengzésbe kezdenek az iskolában, amikor gyerekek kerülnek a kezeik közé.
Fegyelmezni kell, de van egy határ
Értem, hogy idegesítő 30 gyerek, nekem a saját gyerekeim is néha túl sokan vannak itthon, hát még ha egy egész osztálynyi hat-hétéves zsezsegne körülöttem, biztos megőrülnék tőlük. Ezt tudom is magamról és nem mentem iskolába tanítónak, mert biztos, hogy idegroncs válna belőlem egy hónapon belül és valószínűleg a pszichiátrián kellene kipihennem a fáradalmakat. Ugyanezt az önismeretet és tudatosságot tudnám javasolni a hozzám hasonló gyenge idegrendszerrel rendelkező tanítóknak, akik épp most veszik el a sok fenyegetőzéssel a kis elsősök kedvét a tanulástól, és stresszelik a hétéveseket annyira, hogy rémálmokat okoznak vele – tessék mást dolgozni inkább! Nem muszáj a gyerekek lelkét megnyomorítani, annyi más remek szakma van, ahol nem kell kisgyerekekkel – meg úgy általában, emberekkel – foglalkozni, arrafelé érdemes keresgélni.
Ha rajtam múlna, a tanítóknak, óvónőknek biztos, hogy évente lenne egy kötelező pályaalkalmassági, pszichológiai vizsgálat, melynek során megnézné egy szakember, hogy még mindig alkalmasak-e arra, hogy kicsi gyerekek életével játsszanak. Tudom, bilibe lóg a kezem, ez nem az az ország, ahol foglalkoznának a gyerekek lelkével, és örök hálával gondolok azokra az óvónőkre és tanítókra, akik jó pedagógusok és szeretettel bánnak a gyerekekkel, ők a jövőnk reménységei. Az a gond ugyanis, hogy a pedagógusokkal több időt vannak a gyerekeink, mint velünk, szülőkkel, úgyhogy egyáltalán nem mindegy, hogy azt a nyolc-tíz órát naponta az intézményben milyen légkörben és hangulatban töltik el. Úgy, hogy a tanító minden órán fenyegetőzik az intővel meg fekete pontokkal, vagy inkább szeretettel terelgeti a gyerekeket a jó úton. Ez utóbbira is van példa bőven szerencsére, ami bizonyíték arra, hogy lehet ezt jól csinálni, anélkül, hogy egy életre megutálná a gyerek az iskolát a tanító miatt.
A szülő a hibás?
Azt is értem, hogy a szülők túlféltik a gyerekeket, akik emiatt sokkal neveletlenebbek. A tanítók szerint kezelhetetlenebbek a mai kölkök, mert mindent szabad otthon. Nem is mondom azt, hogy nem kell fegyelmezni, főleg ilyen sok gyereknél, amennyi általában egy osztályban van, muszáj, hogy legyenek határok, szabályok, korlátok. Csakhogy ezt nem erőszakkal és verbális bántalmazással kell elérni, hanem pedagógiai eszközökkel. A szülőktől elvárjuk, hogy neveljék meg a gyerekeiket, holott a legtöbb szülő teljesen vakon repül és ösztönből próbál nevelni, fogalma sincs pedagógiáról és pszichológiáról. A tanítók azonban kapnak olyan technikákat, pedagógiai eszközöket a kezükbe a tanulmányaik során, melyekkel elvileg tudják szakszerűen kezelni a gyerekeket. Szinte biztos vagyok benne, hogy azt egyik pedagógiai vagy gyermekpszichológiai tankönyv sem írja javaslatként, hogy fenyegessük olyan sokat az elsősöket, akik épp most jöttek ki az oviból, hogy sírva ébredjenek hajnalban a szorongástól, hogy a tanító néni fekete pontot ad, ha nem köszönnek elég hangosan, vagy az igazgatóhoz cibál, ha nincs kihegyezve a ceruza, esetleg megaláz az osztály előtt, amikor nem tudják a választ.
Fotó: Getty Images
A szülő mindig jól hibáztatható objektum, egészen a gyerek huszonéves koráig rá lehet kenni a legtöbb disznóságot, például azt is, hogy neveletlen elsős korában, ám ez nem mentség arra, hogy egy tanító rettegésben tartsa azokat a gyerekeket, akiket elvileg óvnia és tanítani kéne. Egyébként teljesen egyetértünk, igen, a szülő is hibás, amikor megengedi a késő estig tévézést, kütyüzést, amikor még egy nyalókát vesz, pedig előző nap letiltotta a cukorról a gyereket és amikor enged a nyomásnak, mert kerüli a konfliktust a gyerekkel. Mindez visszaüt az iskolai magatartásban is, csakhogy ez még nem indok és nem lehet jogalap arra, hogy bármelyik tanító úgy érezze, terrorban tarthatja az alig hétéveseket.
A tanító szerepe fontos
Nem tudjuk elintézni egy legyintéssel a fekete pontokkal, igazgatói rovóval, válogatott fenyegetésekkel, megszégyenítéssel „nevelő” pedagógusokat, ugyanis túl fontos a személyük, elképesztő rombolást képesek végezni a gyerekeknél, ha erőszakkal próbálják kordában tartani őket. Amikor pár kamasz anyukájával leültem beszélgetni az általános iskolai évek tapasztalatairól, egyértelművé vált, hogy mindenkinek van vagy saját, vagy a gyereken keresztül negatív tapasztalata. Anitának két kamasz fia van, a nagyobbik most fog érettségizni, nála a legszembetűnőbb, milyen sokat számít a tanító hozzáállása: „A saját életemből is tudnék példát hozni, mert a mai napig élesen él bennem, mennyire utáltam a saját osztályfőnökömet alsóban, és miatta utáltam meg magát a tanulást is, de ez a sztori már 30 éves. A fiam matekkal való kalandja viszont nem olyan régi. Nála az alsós tanító volt olyan, hogy aki nem értett mindent egyből matekból, azzal bunkón viselkedett, nemcsak matekórán, hanem minden helyzetben, legyen szó osztálykirándulásról vagy egy szimpla iskolai menzás ebédelésről.
Nem segített nekik, hogy megértsék a matekot, hanem megalázta őket mindenki előtt folyamatosan, hogy milyen buták. Ennek az lett persze az eredménye, hogy a fiam gyűlölte a matekot, a tanulást, úgy ahogy van az iskolát.
Valahogy elvergődtünk vele gimnáziumig, ahol egy matek-fizika szakos tanár lett az osztályfőnöke, aki viszont egy csupa nagybetűs pedagógus. A gyerekek szeretik, tisztelik, mert korrekt, igazságos, odafigyel rájuk, mindig kiáll értük és érdekes módon sikerült matekból is felzárkóztatnia a fiamat, sőt, annyira megszerettette vele a matekot, hogy most már fakultációra jár hozzá.”
Anita tapasztalatai nagyjából egybeesnek a szülők 90 százalékának tapasztalataival. A gyerek első iskolai élményein múlik nagy részben az, hogy egy életre elmegy a kedve a tanulástól vagy örömmel és érdeklődéssel fordul az új tudás felé. Ha nem úgy néz a tanulásra, mint egy lehetőségre, aminek segítségével épülhet, akkor az egész gyerekkora kényszerekkel és stresszel lesz tele, aztán majd alig várja, hogy meneküljön az iskolarendszerből, és esetleg esze ágában sem lesz továbbtanulni. Persze, mi mind túléltük a 30-40 évvel ezelőtti, köpenyes, vonalzóval verős iskolát, de nem lenne jobb, ha a gyerekeinknek már nem lenne annyira fájdalmas a tanulás? Ha nekik nem felnőtt fejjel kellene ráébredni, hogy a saját érdekükben és a saját örömükre érdemes tanulni? Ez pedig ott kezdődik, hogy első osztályban nem ordít velük és ad intőt a tanító azért, mert rosszul áll egy ceruza a tolltartóban, és nem szégyeníti meg őket, ha nem tudnak valamit a tananyagból elsős létükre. Érzékeny, képlékeny emberekről beszélünk, akik alig jöttek ki az óvodából, egy kis türelmet, megértést és pár ölelést érdemelnek, nem pedig terrort az iskolában.
