A tanítónő szerint csak pár dologra kellene figyelni, és boldog lenne az iskoláskor

Éva, vagy ahogy a gyerekek szólítják, Évike néni, harminc éve tanítónő egy megyeszékhelyen. Elmesélte, milyen lenne az az álomiskola, ahova boldog gyerekek járnának. Állítja, ha a tanárok jobban meg lennének fizetve, a többi nem lenne pénzkérdés, legalábbis alsó tagozaton.

Közhely, de mindig elfelejtjük: első osztályba óvodások mennek! (Fotó: Pexels.com)

Egy gyerek se keljen hétnél előbb!

Az első és legfontosabb a tanítónő szerint az lenne, hogy minden család a legközelebbi, körzeti iskolába járassa a gyerekét. 

Több okból is nagyon káros gyakorlat az, ami az utóbbi évtizedben egyre jellemzőbb lett, hogy a szülők egy általuk jobbnak gondolt, de távolabbi iskolába hordják a gyerekeiket. Először is, a gyereknek tényleg az a legjobb, ha leghamarabb hét órakor ébred, de ha még erre is rá lehet húzni tíz percet, az egészen csodálatos a hatévesek szempontjából.

Nagyon nem mindegy, hogy reggelente tíz perc sétával meg lehet-e érkezni az iskolába, vagy autóba kell ülni, majd araszolni a dugóban, esetleg szakadó esőben várni a buszra kialvatlanul.

Délután ugyanez a helyzet. Értékes órák mennek el teljesen felesleges utazással, ami alatt jókat lehetne játszani a többi környékbeli gyerekkel. Márpedig ebben a korban semmi nem fontosabb a játéknál. Soha ne felejtsük el, hogy iskolába óvodások kezdenek járni, és alsó tagozatban még továbbra sincs jobb fejlesztés a szabad játéknál a szabadban.

Annak a kisdiáknak, akinek a város másik felébe, vagy egy másik településre kell iskolába járnia, megszűnik helyben a baráti köre. Hiába találkozik a szomszéd kislánnyal hétvégenként, az egész napos közös iskolai élmények elmaradnak, lazul a baráti kötelék. A távoli iskolába járókkal sem tud olyan szoros barátságot kötni, mintha ott lakna, mert a spontán utcai találkozók, közös bolti bevásárlások is kimaradnak, arról nem is beszélve, hogy a szülők sem ismerik a távolabb élő szülőtársakat. Sokkal hamarabb átengedik egymáshoz játszani a gyerekeiket azok, akik évek óta ismerik egymást, még akkor is, ha az az ismertség felületes.

A másik ok, amiért minden szülő lehetne kicsit előrelátóbb, lojálisabb a lakóhelyéhez, az az, hogy a sok másik iskolába hordott gyerek beindít egy olyan öngerjesztő folyamatot, aminek az lesz a vége, hogy a kistelepüléseken, esetleg szegényebb helyeken valóban leromlik az oktatás színvonala. Kevesebb gyerekre kevesebb pedagógus jut, egy idő után iskolákat zárnak majd be, vagy visszavonhatatlanul bebetonozódik a szegregáció. Ez messze nem csak a szegregációban élő gyerekeknek rossz, hanem végső soron az egész társadalmunknak, a saját gyerekeinknek is.

„Angliából lestem el egy gyakorlatot, ami nagyon jól működik Magyarországon is. Az első szülői értekezleten meggyőzöm a szülőket arról, hogy a gyerekük okos és tehetséges. Rossz látni, hogy milyen kevés szülő bízik a saját gyerekében! Abban a gyerekben, aki még egészen biztosan a világ legszebb, legokosabb újszülöttje volt hat évvel korábban. Félelmetes!”

Ne gyakoroljon otthon a gyerek, arra ott az iskola! (Fotó: Pexels.com)

Gyakoroljon az iskolában, hiszen arra való!

Jó lenne, ha az első osztályos gyerekek egyáltalán nem kapnának semmilyen házi feladatot, még gyakorlást sem. Nagyon leterheli őket az a hatalmas anyag, amit az első évben el kell sajátítaniuk, semmi szükség arra, hogy otthon is ezzel gyötörjék őket a szüleik. Az első két évben tulajdonképpen csak írnia, olvasnia és számolnia kellene a kisdiáknak, de ezt is csak a saját tempójában.

„Sokszor mondják nekem a szülők, hogy ők nem erőltetik a gyakorlást, de a gyerek írni akar! Mindig azt válaszolom nekik, kérjék meg, hogy az iskolában írjon. Otthon rajzoljon, fessen, színezzen, de legfőképp hintázzon órákat a szabadidejében. Lesz még ideje tanulni, nem marad le semmiről!”

Legjobb lenne, ha az első két évben csak délelőtt lenne tanítás, majd ebéd után haza is mehetnének a gyerekek. Ez természetesen szinte sehol nem oldható meg, de nagyon fontos, hogy a napközi ne leckeíróhely hely legyen, hanem alkalom arra, hogy felügyelet mellett játszhassanak, esetleg sportolhassanak a gyerekek.

Fontos a mozgás, a sport (Fotó: Pexels.com)

Csakhogy az sem mindegy, hogy milyen a sport. A legnagyobb örömöt a csapatjáték jelenti a gyerekeknek, de csak akkor, ha a csapatnak mindenki egyenrangú tagja lehet. Ezt a leggyakorlottabb pedagógusok se tudják mindig elérni. Ilyen esetben fontos, hogy több csapat is lehessen, illetve azoknak, akik nem akarnak, vagy nem tudnak egy csapat részévé se válni, legyen lehetőségük más örömteli tevékenységre. Mindenki jó valamiben, csak meg kell találni az öröm forrását közösen.

Dicséret és elismerés

A gyerekek nagyon vágynak az elismerésre. Fontos nekik a társaik, a tanáraik és a szüleik elismerése is. Ha a pedagógus szoros kapcsolatot tud kialakítani a tanítványaival, akkor hamar kiderül számára, hogy melyik gyerek miben tehetséges, mire büszke, vagy ha önmaga ezt nem is tudja, mire lehetne az. Minden tanár feladata, hogy ezt fejlessze a diákjában, és segítse őt abban, hogy tehetségét bemutathassa a többieknek. A gyerekeket pedig meg kell tanítani elismerni mások munkáját, illetve dicséretet adni.

Döbbenetes, hogy mennyire nem tudnak a gyerekek dicsérni. Egyszerűen képtelenek három őszinte mondatban méltatni a társukat. Ha már ez megy, akkor következik a dicséret elfogadása, amit megtanulni legalább akkora munka, mint adni tudni.

Ha ez a pár dolog működhetne, talán csakis mosolygós, boldog gyerekek járnának iskolába!