Mi történik a hazai nevelőszülő hálózattal?

„Meghalt egy kétéves gyerek, mert a nevelőanyja megverte”, „Olyan forró vízben fürdették a nevelőszülei, hogy belehalt egy csecsemő Ináncson”, „Halott kétévest találtak a nevelőszülő csomagtartójában” – szalagcímek az elmúlt hónapok tragédiáiról, amelyekből ugyan a nevelőszülők felelőssége domborodik ki, rájuk kerül a plecsni, a stigma, ők lesznek démonizálva,  ám ezek a szörnyű esetek valójában a gyermekvédelmi rendszer hibáinak eltályogosodásai.

Kétségkívül a nevelőszülők buknak el a rájuk mért feladatban, a felelősség azonban azokat a befolyásos vezetőket is terheli, akik a milliárdok elköltésére érdemesebbnek tartanak egy propagandakampányt, stadionterveket, mint a gyermekek jólétét, vagyis hogy pótolják az erőforrást annak érdekében, hogy az – egyébként jó – gyermekvédelmi törvényünket az ellátórendszer maradéktalanul és hatékonyan végrehajthassa.

Akinek van némi rálátása a hazai gyermekvédelem szövevényes rendszerére, jól tudja, hogy ez a terület sűrítetten mutatja mindazokat a problémákat, amelyekkel a magyar társadalom küzd. Ám a kirakatból csak annyi látszik, hogy gyerekek halnak meg nevelőszülők gondozása alatt, és úgy tűnhet, mintha újra Árvácska korába léptünk volna vissza, amikor bárki lehetett nevelőszülő. Szilvási Léna, az SOS Gyermekfalvak szakmai munkatársa épp ezért kifejezetten problémásnak tartja, hogy azzal, hogy a médiában a nevelőszülők kereszttűzbe kerültek, az esetek kapcsán a szakma még jobban presztizsét veszti:.

„Rettenetesen hiányolom, hogy az ágazatvezetés vagy akár az országos gyermekvédelmi szakszolgálat nem emeli fel a hangját, és nem hangsúlyozza, hogy rengeteg nevelőszülő jó minőségben végzi a munkáját. Én magam is rengeteg olyan nevelőszülőt látok, akik hihetetlen munkát fektetnek a gyerekekbe. Akik nagyon érzékenyek, mélyen érzőek, sok empátiával, odafigyeléssel, tudással, szeretettel foglalkoznak a gyerekekkel” – mondja a szakember.

Herczog Mária, gyermekvédelmi szakember, aki hosszú évtizedek óta küzd a gyermekek jogaiért, is hasonlóképpen vélekedik: „Az alapvető kérdés itt az – amit sajnos a média is kevésbé feszeget –, túl a nevelőszülők egyéni felelősségén, hogy mik azok az alapvető kiváltó okok, amik nemcsak halálesetekhez, hanem rossz bánásmódhoz, nem megfelelő gondozási módszerekhez vezetnek, és miért tartunk ott, ahol tartunk?” – mondja a szakember az nlc-nek, és az okok felfejtésére irányuló beszélgetésünk elején leszögezi:

fotó: getty images

E célok mentén, a gyermekek érdekeit előtérbe helyezve, 2016. december 31. óta a törvény szerint minden családjából kiemelt 12 éven aluli gyereket nevelőszülőnél kellene elhelyezni, ám a törvénykezést nem követte le a minőségi nevelőszülői ellátás feltételeinek biztosítása. Vagyis a gyermekvédelem egészében súlyos anyagi és humánerőforrás-hiánnyal küzd, ami akadályozza a magas színvonalú gondoskodást, nevelést akár intézményben, akár nevelőszülőknél, akár a megelőző családi támogatások során. A valóságban az történik, hogy a nevelőszülőknek kevés pénzért kell gondozniuk a gyerekeket, és a gyermekotthonokban is kritikus a helyzet.

A Hintalovon Alapítvány adatai is jól mutatják, hogy a rendszer hiányosságokkal küzd: 2021-ben is közel 1500 12 évesnél fiatalabb gyerek élt gyermek- vagy lakásotthonban. A legidősebb, 15-17 éves gyerekek pedig csak kevesebb mint fele élt nevelőszülőnél. Ennek elsődleges oka az, hogy nincs elég nevelőszülő az országban.

Nem egy felkapott szakma…

Kétségtelen, hogy a nevelőszülőség sosem volt egy túlértékelt hivatás, ami után két kézzel kapkodtak az emberek. Szépen kiviláglik a nem létező lelkesedés az SOS Gyermekfalvak 2017–2018 között készített kutatásából is, amellyel azt próbálták feltérképezni, hogy a folyamatos toborzás ellenére miért nem jelentkeznek többen nevelőszülőknek. A válaszokból kiderült, hogy főleg az alacsony anyagi támogatás és a társadalom előítéletessége, a család, a szűk környezet reakciója miatt nem választják sokan ezt a hivatást.

„365 napban, 24 órában kell sokszor nagyon-nagyon nehezített életkörülményekből érkező, traumatizált gyerekeket nevelni. Főleg ezért nem vállalkoznak sokan a különösen rossz feltételek mellett a feladat elvégzésére” – magyarázza a szakember, és erre reflektálnak Szilvási Léna gondolatai is, aki azt mondja, hogy a tévhitekkel ellentétben egyáltalán nem keresnek jól a nevelőszülők.

– mondja, majd hozzáteszi: „Ugyan anyagilag többet kapnak azok a szülők, akik több gyereket bevállalnak, de ez nincs egyenes arányban azzal az érzelmi leterheltséggel, amely több, problémás gyerek nevelését jelenti. A nevelőszülői juttatások radikális megemelése nélkül nem lesz elég jelentkező, amíg pedig nincs elég jelentkező, kikből szűrjenek a szervezetek?” – teszi fel az adekvát kérdést. 

fotó: getty images

A Hintalovon adataiból is látszik, hogy a nevelőszülők toborzása egyre nehezebb feladat volt az elmúlt években. A 35 éven aluli nevelőszülők aránya ugyanis alacsonyabb, mint a 60 év felettieké. Pedig a nevelőszülőségből az egyedülállók sincsenek kizárva – szemben az örökbefogadó szülőkkel – 2021-ben az összes nevelőszülő 22 százaléka egyedülálló volt.

„Vannak olyan szervezetek, akik praktikusan, válogatás nélkül bárkit elfogadnak. A felkészítés színvonala rendkívül hullámzó és eltérő, de azt fontos kiemelni, hogy vannak egészen kiváló szervezetek és nagyon lelkiismeretes kollégák” – mondja Herczog Mária és megemlít egy további problémát, miszerint a kapacitás és kellő mennyiségű nevelőszülő hiányában arra sincs meg a lehetőség, ami szintén kardinális lenne a megfelelő gyerek–nevelőszülő kapcsolathoz, hogy kiválasszák, az adott gyereknek melyik családban volna a legjobb helye. „A legtöbb esetben a szervezetek kényszerből oda helyezik a gyerekeket, ahol épp hely van” – festi le a jelenlegi helyzetet.

A kiválasztás csak egy szelete a tortának

Jelenleg ma Magyarországon a nevelőszülők kiválasztásának protokollja szervezetenként változhat, de a szakemberek szerint a fő probléma nem is a kiválasztás folyamatában keresendő, hanem abban, hogy azok, akik a felkészítést végzik, nem egyformán képzett, jó vagy éppen tapasztalt szakemberek. Ezen tovább ront, hogy 2021-ben a budapesti TEGYESZ (Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat) alá tartozó szervezetek és nevelőszülők már nem az állam, hanem a katolikus egyház kötelékében dolgoznak, vezetésüket átvette a Szeged-Csanádi Egyházmegye, illetve a fenntartásában működő, kormányközeli Szent Ágota Gyermekvédelmi Szolgáltató. Így a hazai nevelőszülői hálózat nagyrészt egyházi fenntartás alá került.

„A felkészítést sok helyen formálisnak tekintik, nem veszik elég komolyan, és ennek a következményei aztán persze az ellátásban is meglátszanak. Ez egyébként csak egy kicsi része a komplex feladatnak, amelynek elsősorban arra kéne irányulni, hogy azok a szervezetek, akik felkészítik a jelentkezőket, alaposan elemezzék, hogy a jelentkezők alkalmasak-e a nevelőszülőségre, és a tréning alatt maguk a jelentkezők is el tudják dönteni, képesek-e vállalni a hivatással járó nehézségeket” – mondja Herczog Mária, és szerinte a kiválasztásnál sokkal fontosabb kérdés, hogy a szervezet milyen szupervíziót, tanácsadást, segítséget, szolgáltatásokat tud nyújtani a nevelőszülőnek, hogy az jól tudja végezni a munkáját. Ezek kardinális tényezők a gyermek megfelelő ellátása, nevelése során.

„Kulcsfontosságú kérdés, hogy a nevelőszülők milyen gyakran, milyen fajta segítséget kapnak a gyerek/gyerekek neveléséhez. Elméletileg rendszeresen kellene látogatni a családot a nevelőszülő tanácsadónak és a gyermekvédelmi gyámnak, nemcsak az ellenőrzés végett, hanem hogy a nevelőszülő tudja, ha bármiben segítségre van szüksége, kikre számíthat. Ez sajnos a mai magyar rendszerben egyáltalában nem garantált, sőt” – mondja, Szilvási Léna pedig továbbfűzi a gondolatmenetet, és szintén a támogató háló hiányát említi: „Vidéken alig van szakember és az is nagy probléma, hogy a pszichológusokat nem képezik ki arra, mit  jelent egy olyan gyerek nevelése, aki mondjuk 7 évesen kerül be a nevelőszülői családba és előtte számos módon traumatizálták.”

Ahogy azt a szakemberek is mondják, a gyerekek nagy része súlyos terheket cipelve érkezik a családokba. Épp ezért a nevelésükhöz, a megfelelő fejlődésükhöz elengedhetetlen lenne pszichológus, fejlesztő, pedagógus segítsége, akik helyben a családok és gyerekek rendelkezésére állnak, nem beszélve arról, hogy az egészségügyi ellátásban az oktatás, óvoda, iskola szerepe is rendkívül meghatározó.

fotó: getty images

„Ha már a segítségnyújtásról van szó, a nevelt gyerekeket a helyi ellátó intézmények gyakran nem üdvözlik szeretettel. Van olyan település Magyarországon, ahol a polgármester megtiltotta, hogy több nevelőszülő, ergo, több problémás gyerek legyen, akiknek a neveléséhez több erőforrást kellene biztosítani” – sorolja Herczog Mária.  Ám a tragédiákhoz vezető tényezők sorának ezzel még mindig nincs vége, hiszen az is nyílt titok, hogy látványosan túl sok gyerek kerül gyakran egy családba.

„Amennyiben egy szülő nagyon fáradt, kimerült, és mindemellett nem kap támogatást, akkor olyasmi is megtörténhet, aminek nem lenne szabad: bántalmazásnak, elhanyagolásnak, illetve rossz bánásmódnak. Ez nemcsak a szélsőséges eseteket jelenti, hanem olyanokat is, amikor a nevelőszülők nem jól oldják meg a gyerek táplálását,  vagy amikor a gyerek egész nap a kiságyban vagy a járókában van, mert a nevelőszülő a háztartási feladataival és a többi gyerekkel van elfoglalva. Ezek természetesen előfordulhatnak egy átlagos családban is, ahogy intézményben is, csak az utóbb helyen kevésbé derül rá fény” – mutat rá Herczog Mária a rendszer egyik hiányosságára, amely olyan tragédiákhoz vezethet, mint amilyeneket láttunk az elmúlt hónapokban. 

A nevelőszülők munkáját a gyámok felügyelik és támogatják, ám a szakemberek arról is mesélnek, hogy ezek a szakemberek is hasonlóképpen túlterheltek. A törvény szerint maximum 30 gyerek jogi képviseletét láthatják el, de a valóságban ez több szokott lenni. Ilyen túlterheltség mellett pedig nehéz minden esetben a megfelelő precizitással eljárni, és a munkájuk hatékonysága azon is múlik, hogy maga a gyám mennyire tapasztalt, jó szakember. A gyakori gyám- és tanácsadóváltás jelzi a problémát, ahogyan a túlterheltségből adódó problémákat is.

Érdemesek és érdemtelenek

Magyarországon 1,4 millió gyerek él, köztük 23 és fél ezer a gyermekvédelmi szakellátás rendszerében, és az is tudható, hogy bár tiltja a gyermekvédelmi törvény, minden harmadik gyereket a család anyagi helyzete miatt emelnek ki Magyarországon. Pedig a szakemberek szerint a kiemelések egy részét meg lehetne előzni azzal, ha az állam nagyobb hangsúlyt fektetne a megelőzésre és az érintett családok megsegítésére.

„Az a gond, hogy a jelenlegi családpolitika nem terjed ki a szegény, hátrányos helyzetű, nehezített élethelyzetű, fogyatékos gyereket nevelő, mentális gondokkal küzdő szülők támogatására, és a gyermekvédelem csak akkor avatkozik be, amikor már nagy a baj, azaz kiemelik a gyereket a családból. Nagyon úgy tűnik, hogy lemond a politika is és a szélesebb közösség is azokról a gyerekekről, akik nehezített élethelyzetben vannak” – mondja Mária, és ezt a hozzáállást jól mutatja az a kettős mérce alapú hozzáállás, amit láthattunk a napokban is a megölt farkas és a kétéves gyermek esete során. Míg az állatért megmozdult az ország, addig a csomagtartóban talált gyermek halála nem lépte át a közvélemény ingerküszöbét.

„Ha a központi üzenet az volna, hogy minden gyerek számít, akkor a közvélekedés is változna, hiszen mindenki számára világos lenne, hogy nem az a cél, hogy több gyerek szülessen, hanem az, hogy minden megszületett gyerek megkapja mindazt, ami szükséges a minőségi, tisztességes élethez” – mondja Herczog Mária, és ő úgy tapasztalja, hogy jelenleg  Magyarországon sokszor nem ugyanúgy viselkednek az egészségügyben vagy az oktatási intézményekben dolgozók egy állami gondoskodásban élő, vagy egy szegény családból származó gyerekkel szemben, ahogyan azt úgynevezett jó családból érkező gyerek esetében tennék. „Persze ez nyilván összefügg azzal is, hogy az egészségügy és oktatásügy is súlyos krízisben van Magyarországon, mint ahogy a szociális ellátás is, és nyilvánvalóan az ott dolgozók is sokkal irritáltabbak, frusztráltabbak, és nem a szolidaritás, hanem az elutasítás a jellemző. Azt látom, hogy a feszültségek ott sülnek ki, ahol nem kellene, az ellátórendszer tagjai nem azokra haragszanak, akik ezt a helyzetet előállítják, hanem a még náluk is gyengébbekre” – mutat rá a lehetséges okokra.

Herzcog Mária azt is hiányolja (ahogy nagy eséllyel még sokan mások), hogy a fenntartó minisztérium – amely felügyeli ezt a területet, ahol az utóbbi hónapokban több tragédia is történt – nem indított mélyebb vizsgálatot annak érdekében, hogy melyik szervezet hogyan működik, hol milyen a nevelőszülők kiválasztása, megfelelő-e a felkészítésük, megfelelő-e a támogatásuk. „Természetesen a nevelőszülők felelőssége nem elvitatható, főleg, ha bántalmazásról van szó, ugyanakkor, ha nem megyünk tovább és nem nézzük meg, hogy milyen hibákkal működik a rendszer, milyen segítséget nyújtott vagy nem nyújtott a nevelőszülő tanácsadó, milyen szolgáltatások hiányoznak, milyen továbbképzésekre, erőforrásokra lenne szükség, hogy ilyen esetek ne forduljanak elő, vagy amennyire lehet, megelőzhetőek legyenek. Amennyiben nincsenek ilyen vizsgálatok, akkor semmilyen javulás nem várható. Nagyon fontos volna a nevelőszülők, intézményekben dolgozók véleményét kikérni” – mondja Herczog. Hasonló lépéseket várna el Szilvási Léna is, aki az alábbi gondolatokkal zárja a beszélgetést:

„Ha gyermekhalál történik, akkor független szakértők bevonásával azonnal vizsgálatot kell indítani és kielemezni, hogy ki hol mulasztott. Nem a büntetés mikéntje, súlyossága a lényeges, hanem az, hogy vonjuk le a tanulságokat, és tanuljunk belőle, mi, diplomás emberek, akik irányítjuk az országot, irányítjuk a szervezeteket.”