2021 márciusában egy éjszaka Evy Mages, egy washingtoni fotóriporter kinyitotta laptopját, és remegő ujjakkal beírta a Google-be egy innsbrucki villa címét. Az ötvenöt éves Evyt évtizedek óta kísértették a ház emlékei, ahol nyolcéves korától kezdve több hónapig tartották bezárva. Még mindig maga elé tudta képzelni a halványsárga falakat, az ívelt lépcsőt és a belső sötét faburkolatot, de az ott történteket elrejtette még egy terapeuta elől is.
Csakhogy most eszébe jutott, hogy egyszer, az éjszaka közepén felébresztették a nevelőcsaládja otthonában, Kleinwalsertal alpesi völgyében, beültették egy idegen autóba, és a hegyeken át Innsbruckba vitték. Senki sem mondta el neki, hogy hova mennek, vagy mennyi ideig marad. Talán két tucat gyerek élt ott akkor. A fehérköpenyes felnőttek rendszeresen injekciót és tablettát adtak nekik, és amikor eljött az étkezés ideje, a gyerekeknek furcsán lerövidített nyelvezetet kellett használniuk – hasonlóan az orwelli újbeszélhez. Reggelente Evy iskolába járt a villában.
Éjszaka szorosan a hóna alá húzott pokróccal aludt, attól félve, hogy az ágyba pisil, hiszen valahányszor megtette, a fehérköpenyesek felébresztették még mély álmából is, és a fürdőszobába ráncigálták egy jéghideg zuhanyra, majd az éjszaka hátralévő részében a sarokban kellett állnia.
A házban folyamatos volt a riadó, az ajtók fölött lógó hangszórókból parancsok harsogtak; Evy számára úgy tűnt, hogy a hangok a mindent látó hatalmakhoz tartoznak. Néha arra kérték, hogy mesélje el az álmait egy felnőttnek, ha pedig nem tudott egyet sem felidézni, megbüntették: egyedül kellett ülnie egy szobában, amíg ki nem talál valamit. Egyszer megmutattak neki egy sor haszonállatot, és azt mondták neki, hogy mindegyikhez rendeljen hozzá egy, a nevelőcsaládjában lévő személyt. Evy gyötrődött, hiszen egy ilyen kegyetlen játékban nem lehet jó döntést hozni. Egy nap azt mondták neki és néhány másik gyereknek, hogy álljanak sorba a szekrény előtt finom csemegéért. Amikor a felnőtt datolyát ejtett Evy szoknyájába, a kislány látta, hogy hangyák másznak a gyümölcsön. Evy eszeveszetten rázta a szoknyáját, fel-alá ugrált, emiatt a fürdőszobába vitték, ahol a csempepadlónak szorították, és beinjekciózták. Evy szinte senkire nem emlékezett azok közül a gyerekek közül, akikkel egy szobában élt, talán azért, mert nagyrészt tilos volt beszélgetni egymással. Egy sárga pont jelölte, melyik az ő ágya és fogkeféje, a szín azóta is zavarja.
Evy nyolcévesen, abban az évben, amikor a villába került (Fotó: Evy Mages tulajdona)
Amikor Evy húszéves lett, az Egyesült Államokba költözött. Először New Yorkban telepedett le, ahol végül a Daily Newsnál kapott állást; 1998-ban hozzáment egy riporterhez, Paul Schwartzmanhoz. A fővárosba költöztek, és három gyermekük született, Sammy, Stella és Lily. Ő és Schwartzman később elváltak. Ahogy betöltötte az 50-et, érezte, ideje elfordítani Sonnenstrasse képzeletbeli kulcsát, és újra belépni azokba a rossz emlékű szobákba.
Hányattatott gyermekkor
Margaret Talbot a The New Yorkerbennemrég megjelent cikke dermesztő képet ad az olvasóknak Ausztria nevelőszülői rendszeréről jóval még a háború utáni évekből is. A fotográfus 1965-ben született egy osztrák városban, Feldkirchben, egy huszonkét éves egyedülálló anya gyermekeként, aki egy katolikus női otthonban lakott, és lemondott kislányáról. Evy háromévesen került nevelőcsaládjához, és úgy tűnt, nevelőanyja, Anni gyorsan ellene fordult. Anni panziót vezetett a család otthonában, férje, Erich postás volt, télen síléceken szállított, és gyakran visszavonult egy kunyhóba, amelyet ő épített a hegyekben. A panzió irányítása megterhelte Annit, és hamar kitalálta, hogy minden kopás, karcolás, lepergett festék Evy rosszindulatú tette. Anni büntetésből sokszor megverte vagy a pincébe küldte a lányt, vagy bezárta a fürdőszoba ajtaját, hogy ne tudja használni. Anni gyakran emlegette úgy Evy anyját a kislány előtt, hogy kurva volt, és hozzátette, ha nem tetszik a bánásmód, mehet rosszabb helyre is. Bár Evy félt Annitól, vágyott szeretetére, és rettegett, hogy elküldik. Amikor Evyt a villába vitték, legrosszabb félelme beigazolódott: senki sem akarja őt.
Az Innsbruckban töltött hónapok után Evyt váratlanul visszaküldték Kleinwalsertalba. Anni azonban hamarosan ismét türelmetlen lett vele, és egy apácák által vezetett árvaházba küldte a németországi Kemptenbe. Ott sem bántak kesztyűs kézzel vele; társaival például nem vehettek részt iskola utáni tevékenységekben, mert az apácák azt mondták neki, hogy az olyan emberek, mint ő, „csatornatöltelékek”, és sokszor fizikailag is bántalmazták őt és társait.
Evy tizenhat évesen kikerült az árvaházból. Megpróbált másodszor is visszatérni Kleinwalsertalba, ahol szállodamenedzsmentet kezdett tanulni egy közeli iskolában, de Annivel még mindig rossz kapcsolata volt, ezért hamarosan Bécsbe költözött. Egy alkalommal elautózott egy barátjával Innsbruckba, bekopogtattak a villa boltíves bejárati ajtaján. Egy ablakocska kinyílt, de amikor Evy megpróbált kérdezni az ott tartózkodásáról, az ajtó zörögve becsukódott előtte.
A villa borzalmai
Amikor Evy nemrég végigpörgette a Sonnenstrasse villára vonatkozó keresési eredményeket, amelyek német nyelvűek voltak, egy szokatlan szót vett észre: Kinderbeobachtungsstation, vagyis „gyermekmegfigyelő állomás”. Mindig is azt hitte, hogy a villa valamiféle pszichiátriai intézmény volt. Úgy tűnt, mint egy „átadási csomópont”, egy hely, ahol a gyerekeket megfigyelték, osztályozták, majd más intézményekbe küldték. A keresési eredményekből Evy megtudta annak a nőnek a nevét, aki a helyet vezette: Dr. Maria Nowak-Vogl, az Innsbrucki Egyetem pszichológusa. Beírta Nowak-Vogl nevét a Google-be, és megtudta, hogy a villa valóban egy pszichiátriai intézmény volt, de egyáltalán nem átlagos. 2013-ban az Innsbrucki Orvosi Egyetem égisze alatt működő szakértői bizottság elmarasztaló jelentést adott ki a létesítményről, amely szerint Nowak-Vogl szisztematikus bántalmazást követett el a „nehéz” gyermekekkel való foglalkozás álcája alatt. A jelentés három évvel azután érkezett, hogy egy Horst Schreiber nevű osztrák történész kiadott egy könyvet Nowak-Voglról In Namen der Ordnung (A rend nevében) címmel. Schreiber több tucat Nowak-Vogl áldozattal készített interjút, és nyilvánosan követelte az osztrák kormánytól, hogy kérjen bocsánatot és adjon anyagi kártérítést. Az eljárás jelenleg is folyik.
Dr. Maria Nowak-Vogl, az innsbrucki gyermekmegfigyelő állomás igazgatója egy osztrák tévéfilmben
A bizottság megállapításairól szóló cikkben a villát az „otthon, a börtön és a kísérleti klinika” kombinációjaként írták le. Áttekintették az orvosi feljegyzéseket, és megdöbbentő dologról számoltak be:
gyermekeket injekcióztak epiphysannal, a szarvasmarhák tobozmirigyéből származó kivonattal, amelyet az állatorvosok a kancák és tehenek ivarzásának elnyomására használtak.
Nowak-Vogl, az egyébként konzervatív katolikus asszony szerette volna látni, hogy az epiphysan elnyomja-e a szexuális érzéseket a gyermekekben, valamint megakadályozza-e a maszturbációt.
Megfigyelte az ágybavizelés gyakoriságát is, és arra utasította munkatársait, hogy készítsenek táblázatokat, amelyek dokumentálják a vizelet- és székletürítést, és ellenőrizzék a gyermekek fehérneműjét „szemmel vagy orral”. A személyzet tagjait a gyermekmatracokban – és néha a fehérneműben – elhelyezett vészcsengő-érzékelők figyelmeztették az ágyba vizelésre. Schreiber könyvében úgy jellemezte a démoni nőt, mint aki „keresztes hadjáratot indított a maszturbáció és a szexuális izgalom ellen”.
Ahogy a bizottság jelentésén dolgozó Michaela Ralser, az Innsbrucki Egyetem professzora írta, Nowak-Vogl célja az volt, hogy „megvédje a társadalmat a pszichológiailag feltűnő gyerekektől és serdülőktől”. Ralser a villát „zárt rendszerként” jellemezte, melynek vezetőjét tekintélyelvű vezetési stílus jellemzi. A bizottság jelentése megjegyezte, hogy
a villát átható csendet részben azért volt könnyű fenntartani, mert a gyerekek gyakran kaptak pszichotróp kábítószert és nyugtatókat a „fegyelmi nehézségekre” válaszul.
Az orvosi feljegyzések azt mutatták, hogy erős nyugtatókat is adagoltak a gyerekeknek, köztük a Rohypnolt. A bizottsági jelentés a „beszédtilalmat” és az „érzések kriminalizálását” is említette. Schreiber, aki közreműködött a jelentésben, azt írta: „A barátságokat és a más gyerekek és fiatalok iránti szeretet kifejezését rossz szemmel nézték és megakadályozták, gyakran szexualizált viselkedésként értelmezték.”
A jelentés tartalmazott egy dokumentumot, amely felsorolta Nowak-Vogl házszabályait 1979-ből és 1980-ból. A gyerekeknek étkezéskor mindent el kellett fogyasztaniuk, ha maradékot hagytak, azt a következő étkezéskor megkapták. A tisztálkodási szokások nyomon követését kimerítő részletességgel írták le, sőt volt egy szabály is arra vonatkozóan, hogyan kell a fogkrémet „takarékosan rányomni a sörtékre”.
Amint azt Evy később felfedezte,
az ausztriai gyermekpszichiátriai gyakorlatra erősen hatott a nácizmus.
Forrás: Evy Mages Facebook oldala
Az innsbrucki gyermekmegfigyelő állomás és más hasonló helyek története összefonódott a háború utáni Ausztria történetével és annak mélyen elhibázott náciellenes stratégiájával. A náci pszichiáterek, beleértve azokat is, akik jóváhagyták, sőt szorgalmazták a zsidó gyerekek meggyilkolását, kiváltságos helyzetbe kerültek a háború után, mert az orvostudományi területeken praktizáló zsidó orvosok vagy elmenekültek, vagy meggyilkolták őket. A sonnenstrassei intézeten kívül még nyolc hasonló létesítmény működött Ausztriában a második világháború után. Vajon hány ezer gyerek szenvedett az Evyéhez hasonló elnyomó pszichiátriai intézetekben?
Ki volt Sonnenstrasse szörnyetege?
A háború alatt Nowak-Vogl egy nácik által vezetett tanárképző iskolába járt. Orvostudományt tanult az Innsbrucki Egyetemen, majd 1952-ben ott doktorált nevelésfilozófiából. Hat évvel később habilitációs diplomát szerzett gyógypedagógiából, amelynek akkori irányzata leginkább arról szólt, hogyan törjék be a gyerekeket és tegyék őket szabálykövetővé.
Nowak-Vogl 1954-ben, a tiroli kormány szponzorálásával kezdett 7-15 éves gyerekeket elhelyezni a Sonnenstrassében, és 1987-ig felügyelte a műveletet, mialatt közel 4000 gyereket kínoztak meg válogatott módokon. A professzorasszony, aki szoros kapcsolatban állt az osztrák gyermekjóléti rendszerrel, minden gyermek következő elhelyezését is meghatározta. Néhány gyerek árvaházba került; másokat javítóintézetekbe küldtek, ahol gyakran kellett mosodában dolgozniuk, vagy más módon ingyen munkaerőt biztosítaniuk. Nowak-Vogl gazdálkodó családokhoz is küldött gyerekeket dolgozni.
Az epiphysan használatáról Nowak-Vogl maga is elismerte, hogy emberkísérlet volt, de egyértelműen úgy gondolta, hogy javítja a társadalmat azáltal, hogy megszünteti a gyermekek nemkívánatos viselkedését, hiszen
azok a gyerekek, akik nem fedezték fel saját testüket, nem pisilnek az ágyukba, nem beszélnek, nevetnek, sírnak, nem rohangálnak, társadalmilag megfelelő munkások lesznek belőlük.
Mindeközben a pszichiáter széles körben publikált, előadásokat tartott, valamint népszerű tanácsokat írt a gyermeknevelésről, és katolikus egyház pápai érmében is részesült. Mivel Nowak-Vogl az ifjúsági jóléti hivatal tanácsadója is volt, bekerülhetett az állami árvaházakba, és „toborozhatott onnan is betegeket”. Közel negyven éven át Nowak-Vogl ágyai folyamatosan tele voltak.
A gyermekmegfigyelő állomáson történt visszaéléseket először 1980-ban hozták nyilvánosságra egy tévéműsorban, a vizsgálatok azonban csak a 2010-es években kezdődtek, de ekkor már Nowak-Vogl nem élt. Az Innsbrucki Orvostudományi Egyetem 2013-as már említett jelentése a gyermekmegfigyelő osztályról arra a következtetésre jutott, hogy „az otthonban élő egykori gyerekek történetei azt mutatják, hogy pszichológiai, fizikai, szexuális és strukturális erőszak történt az osztály mindennapi folyamataiban. Betegként a gyerekeket óvták a külvilágtól, elszigetelték őket, mintha egy börtönben lennének, és teljesen megfosztották személyes jogaiktól”.
Ha belegondolunk, hatalmas erő kellett ahhoz, hogy Evy mindazok után, ami vele történt, normális életet tudjon kezdeni.
A nő most pénzügyi kompenzációt kérhet Tirol állam hivatalától. Gabriele Fischer, a fiatalok jólétéért felelős tiroli tisztviselő azt írta neki, hogy jogosult 1500 eurós azonnali kifizetésre; hatvanéves korában pedig havi háromszáz euró nyugdíjra. Mindemellett elnézést kért tőle az állam nevében.
De a legnagyobb „kártérítés” talán az, hogy Evy szembenézett a múltjával, és ennek köszönhetően visszatért életébe Ausztria és a német nyelv. Kutatókkal, történészekkel és egykori áldozatokkal barátkozott össze, családi kapcsolatai is megújultak. Végül képessé vált arra is, hogy belépjen Sonnenstrasse épületébe. „Úgy éreztem magam, mint egy sárkányölő, amikor bementem abba az épületbe – mondta. – Soha nem tudtam volna elképzelni, hogy ezt meg tudom tenni.”
