A nagyobbik fiam hároméves elmúlt, amikor kiderült, hogy terhes vagyok a kistestvérével. Nem mondtuk meg neki azonnal, mert féltünk, hogy fűnek-fának kikotyogná. Ezt a néhány hetet inkább arra használtuk, hogy kipuhatolózzuk nála, szeretne-e kistestvért. Szerencsénkre egyértelmű lelkesedéssel állt a kérdéshez, így joggal érezhettük, hogy az első akadályt sikeresen vettük.
Amikor betöltöttem a 12. hetet, a családdal és az ismerősökkel is megosztottuk az örömhírt, és ahogy az lenni szokott, nagytesó-kistesó témában egyik hajmeresztő sztorit hallottuk a másik után:
- „Azt mondta, hogy vigyük vissza a kórházba.”
- „Követelte, hogy dobjuk ki a kukába. Még a fürdőszobai szemetest is odahozta.”
- „Egyszerűen nem vett róla tudomást. És még ma is sokszor levegőnek nézi, pedig már elmúlt 10 hónapos.”
A bővülni készülő családok ilyenkor kapnak hideget-meleget (bár főleg hideget), ezért sok szülő a legrosszabbra is igyekszik felkészülni a testvérrivalizálás terén. De még ha nem is feltétlenül alakulnak rosszul a dolgok, a korban és habitusban is eltérő gyermekek különböző érzelmi és fizikai szükségleteinek megértése és kezelése minden esetben olyan összetett feladatot jelent, amely folyamatosan próbára teszi a szülőket. Még azok is, akik viszonylag zökkenőmentesen alkalmazkodnak az első babájukhoz, kerülhetnek olyan érzelmi zűrzavarba az új családtag érkezése után, amit álmukban sem gondoltak volna.
Vajon milyen testvérek lesznek?
A gyermekekkel és testvéri minőségükkel kapcsolatos remények és vágyak a szülők saját korai tapasztalataihoz kapcsolódnak. Férjem, aki kistestvér, 10+-os korkülönbséggel, az anyáskodó nővéri szeretetet tapasztalta meg, és a testvérféltékenység teljesen ismeretlen fogalom volt számára. Benne fel sem merült, hogy egy kis rákészülés mellett ne menne minden simán.
Vele ellentétben, nekem, mint legidősebb testvérnek, akihez a húga és az öccse korban is viszonylag közel állnak, bőven volt részem veszekedésben és féltékenykedésben. Hasonló tapasztalatokkal egy szülő természetesen sokkal többet szorong a második gyereke érkezése előtt, és csak reménykedhet abban, hogy a gyerekei majd „jobb” testvérek lesznek, mint amilyenek ők voltak.
Bármilyen múlttal is rendelkezzünk, azt azért nem szabad elfelejtenünk, hogy teljesen természetes, ha az idősebb gyermek féltékenységgel, haraggal, bizonytalansággal vagy netán szomorúsággal reagál az újszülött érkezésére.
De mi van akkor, ha egyáltalán nem érez ilyesmit, helyette boldog és izgatott, talán túlságosan is?
fotó: getty images
Amikor megszületett a kisebbik fiam, a nagyobbik lelkesedése egyre csak nőtt. Eleinte örültünk, hogy ennyire szereti a kistestvérét, és azt gondoltuk, érdeklődése majd úgyis alábbhagy egy idő után. Tévedtünk. Amikor reggel felébredt vagy hazajött az óvodából, az első dolga volt, hogy rohanjon hozzá, ölelgesse, puszilgassa, mi pedig nem győztük kimenteni a babát a szorító kis karjai közül, és a finoman intő mondatok egyre keményebb fegyelmezésekbe csaptak át, végül pedig mindennapossá vált a kiabálás.
Az ezidáig magát ragyogóan lefoglaló, egyedül is hosszú órákig játszó nagyfiam szinte a kicsi megszállottjává vált. Egyre többet kezdett unatkozni, és a kicsi macerálásán kívül nem talált magának más elfoglaltságot. Egy idő után azon kaptuk magunkat, hogy a négyesben töltött idő többnyire fegyelmezéssel és veszekedéssel telik, a korábban élvezetes családi programok pedig kínszenvedéssé válnak. Mindamellett, hogy minket, szülőket mennyire megterhelt ez a folyamatos feszültséggel teli helyzet, az még inkább aggasztott, mennyire fogja megsínyleni ezt az ő testvérkapcsolatuk.
Mi állhat ennek a viselkedésnek a hátterében?
„Egy kisgyermek számára a testvér érkezése egy igencsak ambivalens érzéseket és helyzeteket teremtő állapot, amiben meg kell küzdenie azzal a ténnyel, hogy többé már nem csak ő a szüleinek szeme fénye, nem ő áll a figyelem középpontjában. Mindeközben viszont egy új lehetőség is rejlik ebben az új szereposztásban: végre nem ő a legkisebb, a leggyengébb, a legkiszolgáltatottabb a családban – mondja Klein Mercédesz gyermekpszichológus. – Az ambivalencia erre a két olvasatra adott reakcióból tevődik össze: egyfelől haragszik a kistesóra, hogy a korábbi privilégiumait elvette tőle, másfelől viszont megélheti a babáról való gondoskodásával azt, hogy ő az erősebb, ügyesebb.
Tovább fokozza a kettőséget az, hogy a kistestvér dajkálásával a nagytesó kicsit megélheti azt is, hogy birtokolja őt, tehát azt csinál vele, amit akar, amiben ott van egyszerre a gondoskodás, de az indulat is.
Mint minden az életben, a testvérkapcsolatok is lehetnek építő, de mérgező jellegűek is. Főleg rajtunk, szülőkön múlik, hogy mindent megteszünk-e azért, hogy egészséges kapcsolat alakuljon ki közöttük. A szülők tiltó vagy ingerült válasza a „rossz” viselkedésre gyakran megerősíti az idősebb gyermekekben az önmagukkal kapcsolatos legrosszabb megérzéseiket.
fotó: getty images
„Ezt az ambivalenciát úgy lehet a legjobban kezelni, ha teret kap mindkét megnyilvánulási forma – folytatja a szakember. – Gondoskodhat a kicsiről a szülő által megszabott keretek között, például az ő feladata lehet a popsikenőcs kinyomása vagy az utca adott szakaszán a babakocsi tolása, ugyanakkor lehetőséget kap az indulatainak kiélésére is bizonyos határok között, hogy az csökkenni tudjon benne.
Például kaphat egy baba-játékfigurát, amivel azt csinálhat, amit akar, vagy amikor a babát ölelgetné, puszilgatná, egy erre kijelölt plüsst vagy párnát szoríthat meg helyette, míg a babának csak finom puszit adhat, vagy finoman megsimogathatja.
Ugyanis ha teret kap az indulat megélése, annál nagyobb tere lesz a gondoskodás pozitív formájának is, aminek köszönhetően a nagytesó is eljuthat egy kiegyensúlyozottabb állapotba.”
