Mit jelent az érzelmi érettség a gyerekeknél?
Vannak gyerekek, akik soha nem csapják magukra az ajtót, nem hisztiznek a bolt közepén, udvariasak, csendesek és mindig szót fogadnak. Könnyű azt gondolni, hogy ők érzelmileg érettebbek a kortársaiknál. A valóság azonban ennél jóval összetettebb. Az érzelmi érettség nem azt jelenti, hogy egy gyerek mindig kedves, nyugodt vagy jól nevelt. Sokkal inkább azt, hogy biztonságban érzi magát a saját érzéseivel, képes fokozatosan felismerni, megélni és idővel szabályozni azokat, még akkor is, ha közben néha dühös, csalódott vagy éppen hangosan tiltakozik.
Erről szól Dr. Lindsay C. Gibson pszichoterapeuta legújabb könyve, a How to Raise an Emotionally Mature Child (Hogyan nevelj érzelmileg érett gyereket) a születéstől a fiatal felnőttkorig mutatja be, hogyan fejlődik a gyerekek érzelmi világa. Gibson korábbi köteteiben az érzelmileg éretlen szülők működését vizsgálta, új könyvében pedig azt járja körül, milyen környezet segíti a gyerekeket abban, hogy stabil önismerettel, egészséges kapcsolatokra képes felnőttekké váljanak.
dr. Lindsay C. Gibson
Bár könyvei egyelőre nem jelentek meg magyar nyelven, a gyerekek érzelmi fejlődésével foglalkozó cikkek gyakran hivatkoznak rájuk. A szakember szerint a legfontosabb kérdés nem az, hogy a gyerek mindig jól viselkedik-e, hanem az, hogy mer-e érezni, és számíthat-e arra, hogy egy felnőtt segít neki eligazodni ezekben az érzésekben.
Az érzelmi érettség nem célállomás, hanem egy egész életen át tartó fejlődési folyamat
– írja Dr. Lindsay C. Gibson. Ennek az útnak az alapjai azonban már csecsemőkorban lerakódnak, és minden életkor újabb lehetőséget ad arra, hogy a gyerek egyre jobban megértse önmagát és másokat. De vajon mit jelent az érzelmi érettség egy kisgyermeknél, egy kisiskolásnál vagy éppen egy kamasznál? Végigvesszük, milyen mérföldkövek jellemzik az egyes fejlődési szakaszokat, és azt is, hogyan tudják a szülők a legtöbbet segíteni anélkül, hogy tökéletesnek kellene lenniük.
1-3 éves kor: A „nem!” valójában jó!
Ha egy kisgyermek naponta húszszor mondja azt, hogy „nem”, dührohamot kap, mert ketté tört a banánja, vagy kétségbeesetten ragaszkodik ahhoz, hogy egyedül húzza fel a cipőjét, könnyű azt hinni, valami nincs rendben. Pedig éppen ellenkezőleg: ezek a viselkedések azt mutatják, hogy a gyerek érzelmi fejlődése a maga természetes útján halad.
Gibson szerint ebben az életkorban a legfontosabb feladat az önállóság felfedezése. A kisgyerek egyszerre szeretné kipróbálni, mire képes egyedül, miközben továbbra is szüksége van arra a biztonságra, amelyet a szülő jelenléte ad. Ez a kettősség magyarázza, hogy egyik pillanatban még határozottan elutasít minden segítséget, a következőben pedig sírva bújik anya vagy apa ölébe.
Az érzelmileg érett viselkedést ebben a korban természetesen még nem várhatunk el. A totyogók agyának azok a területei, amelyek az önkontrollért és az érzelmek szabályozásáért felelősek, még messze nem fejlődtek ki teljesen. Ezért nem azért hisztiznek, mert manipulálni akarnak bennünket, hanem mert egyszerűen még nincs más eszközük arra, hogy megbirkózzanak az őket elárasztó érzésekkel. A szakember szerint ilyenkor nem a tökéletes megoldásokat kell keresni. Sokkal többet számít, ha a szülő nyugodt marad, megpróbálja szavakba önteni a gyerek érzéseit. Például: „Látom, nagyon mérges vagy, mert te szeretted volna megcsinálni.” Az ilyen pillanatokból tanulja meg a kisgyerek, hogy minden érzés elfogadható, még akkor is, ha nem minden viselkedés az.
3-5 éves kor: Amikor az érzelmek már nevet kapnak
Az óvodáskor az érzelmi fejlődés egyik legizgalmasabb időszaka. Míg a kisgyermek többnyire csak átéli az érzéseit, addig az óvodás fokozatosan megtanulja felismerni és megnevezni azokat, nemcsak önmagában, hanem másokban is. Ez az empátia, az önszabályozás és a társas kapcsolatok fejlődésének alapja.
Dr. Lindsay C. Gibson szerint ebben az életkorban a gyerekek már képesek összekapcsolni az érzéseiket az őket ért eseményekkel. Egyre jobban megértik, hogy a düh, a féltékenység, a csalódottság vagy az öröm mind természetes részei az életnek, és ezekről lehet beszélni. Ez nem azt jelenti, hogy mindig képesek uralkodni magukon, csupán azt, hogy elkezdik felépíteni azt a belső „szótárat”, amelyre később az érzelmi önszabályozás épül. Ebben az időszakban a szerepjátékoknak is különösen nagy jelentőségük van. Amikor a gyerek orvost, tanárt, szuperhőst vagy éppen anyát és apát játszik, valójában nemcsak a világot próbálja megérteni, hanem a saját érzéseit is feldolgozza. A képzeletbeli helyzetek biztonságos terepet adnak arra, hogy újraéljen egy ijesztő élményt, kipróbáljon különböző megoldásokat, vagy megértse, mit élhet át a másik ember.
Fotó: Getty Images
Gibson hangsúlyozza, hogy ebben a korban a szülő egyik legfontosabb feladata nem az, hogy minden negatív érzést azonnal megszüntessen, hanem hogy segítsen a gyereknek eligazodni bennük. Egy csalódás vagy konfliktus után gyakran többet ér néhány együttérző mondat, például: „Látom, hogy nagyon bánt, ami történt”, mint az azonnali vigasztalás vagy a probléma gyors megoldása. A gyerek ilyenkor azt tanulja meg, hogy az érzései elfogadhatók, és nem kell félnie tőlük.
Egyre fontosabbá válnak a kortárs kapcsolatok is. Az óvodások már megtapasztalják, milyen osztozni, várni a sorukra, kibékülni egy veszekedés után vagy együtt örülni egy közös sikernek. Ezek az apró hétköznapi helyzetek fejlesztik leginkább az érzelmi rugalmasságot és az empátiát. Olyan készségeket, amelyek később a barátságok, a párkapcsolatok és a munkahelyi kapcsolatok alapját is jelentik. A szakember szerint ilyenkor sem a hibátlan szülői reakciók számítanak a legtöbbet. Sokkal fontosabb, hogy a gyerek újra és újra azt élje át: a nehéz érzések idején sincs egyedül, és mindig van egy felnőtt, aki segít neki megérteni, mi zajlik benne.
6-11 éves kor: A barátok kerülnek a középpontba
Az iskolakezdéssel a gyerekek érzelmi fejlődése új szakaszba lép. Míg korábban az önállósodás és a szülőhöz való biztonságos visszakapcsolódás volt a legfontosabb feladat, kisiskolás korban a hangsúly fokozatosan a kortárs kapcsolatokra helyeződik át. Egyre többet foglalkoztatja őket, hogyan látják őket mások, hová tartoznak, és képesek-e barátságokat kialakítani.
Barátokat szeretnének, nagyon foglalkoztatja őket a baráti társaságuk, az, hogyan illeszkednek be, és mit gondolnak róluk mások. Ez jelenti a tágabb társas életük kezdetét
– mondja Dr. Lindsay C. Gibson.
Ez kívülről nézve sokszor apróságnak tűnhet. Egy összeveszés a legjobb baráttal, egy elmaradt születésnapi meghívás, vagy az, hogy valaki mással ül egy padba a legjobb barátja, a felnőttek szemében jelentéktelen ügynek látszhat. A gyerek számára azonban ezek valódi érzelmi krízisek, amelyekből megtanulja, hogyan működnek az emberi kapcsolatok. Gibson szerint éppen ezért a szülőnek ilyenkor nem az a feladata, hogy bagatellizálja a problémát vagy azonnal megoldást kínáljon, hanem hogy komolyan vegye a gyerek érzéseit. Könyvében úgy fogalmaz:
Minden egyes probléma, amellyel a gyerek hozzád fordul, számára komoly probléma. Nem a szülő dolga eldönteni, hogy ez valóban elég fontos-e ahhoz, hogy felzaklassa.
12-18 éves kor: Az érzelmi érettség nem egyenlő az engedelmességgel
Sok szülő számára a kamaszkor az egyik legnehezebb időszak. A korábban bújós, közlékeny gyerek egyszer csak becsukja maga mögött az ajtót, egyre több időt tölt a barátaival, és gyakran úgy tűnik, mintha mindenre csak egy vállrándítás vagy egy szemforgatás lenne a válasza. Pedig mindez nem feltétlenül annak a jele, hogy eltávolodik a családjától, sokkal inkább annak, hogy éppen azon dolgozik, hogy önálló emberré váljon.
A serdülőkor feladata az, hogy a fiatal kialakítsa a saját identitását. Ki kell találnia, ki is ő valójában, nemcsak azt, hogy a családja részének lenni mit jelent
– magyarázza Gibson.
Ebben az időszakban természetes, hogy a kortársak véleménye felértékelődik, a szülőké pedig időnként háttérbe szorul. Ez sokszor fájdalmas élmény a felnőttek számára, valójában azonban az egészséges fejlődés része. Az érzelmileg érett kamasz nem attól lesz érett, hogy mindenben egyetért a szüleivel, hanem attól, hogy fokozatosan képes önálló döntéseket hozni, vállalni azok következményeit, és közben megőrzi a kapcsolatot azokkal, akikhez biztonságosan fordulhat.
Fotó: Getty Images
Gibson szerint a kamaszoknak ilyenkor már nem elsősorban irányításra, hanem olyan felnőttekre van szükségük, akik meghallgatják őket anélkül, hogy rögtön ítélkeznének vagy megoldanák helyettük a problémáikat. A szülő szerepe fokozatosan átalakul: a mindennapi döntések irányítójából inkább biztonságos háttérré válik, akihez a fiatal akkor is visszatérhet, ha hibázott.
A konfliktusok tehát önmagukban nem azt jelzik, hogy valami rosszul működik a családban. Sőt, az egészséges leválás gyakran együtt jár vitákkal, határfeszegetéssel és új szabályok kialakításával. A kérdés nem az, hogy lesznek-e nézeteltérések, hanem az, hogy a kapcsolat kibírja-e őket. Ha a kamasz azt tapasztalja, hogy a hibái vagy más véleménye miatt sem veszti el a szülei szeretetét és támogatását, akkor olyan érzelmi biztonságot visz magával a felnőttkorba, amelyre később a párkapcsolatait és a saját családját is építheti.
Talán ez az érzelmi érettség egyik legfontosabb jele ebben az életkorban: nem az, hogy a kamasz mindig jól dönt, hanem hogy egyre jobban megismeri önmagát, képes tanulni a hibáiból, és tudja, hogy akkor is van hová hazatérnie, amikor éppen elveszettnek érzi magát.
