„Lucám, drága Luca, leírom most ezt a történetet, amit talán sosem akarok neked elmesélni, mert vannak részei, amit talán nem tudnál elviselni, és úgy érzem, hogy nem is kell tudnod, nekem esik csak jól elmondani.
Majdnem hat éve vagyunk házasok. Eszméletlen voltál azokban az időkben, amikor összejöttünk, az alakod, a hajad, az arcod, teljesen készen voltam érted, emlékszem, és bár féltem a házasságtól, úgy éreztem, kivel, ha nem veled? Olyanok voltunk, hogy kettőnk energiájával fel lehetett robbantani az univerzumot, mindenre képesnek hittük magunkat, a csillagos ég sem jelentett akadályt. Tele voltam veled, mindenedet akartam és állandóan.
Veled voltam egész, nélküled meg nulla, semmi. Akkora szerelem, hogy odaver az aszfalthoz, ha nem működik.
Aztán beteg lettél egy fél évre, kísérgettelek a kórházba, vigyáztam rád, féltettelek, és dolgoztam kettőnkért. Meggyógyultál, mindketten teli szájjal nevettünk csak, végig nevettünk, akkor is, amikor teherbe estél, amikor nőtt a pocakod, egyre nőtt. Még mindig elképesztően bíztunk magunkban, és csak akkor kezdtek kétségeink lenni, legalábbis nekem kezdtek, amikor Lilla fél éves lett, és te még mindig szomorúan néztél körbe, semmihez sem volt kedved, és úgy láttam, egyáltalán nem hiszel abban, hogy mindent megoldunk egyszer és mindenkorra. Akkor hívtam a pszichológust, mentünk nyaralni, hívtuk a nagyszülőket, és még egy fél év alatt rendbe jöttél. Kezdtem kapiskálni az élet realitását. Valami nagyon valóságos lett, kemény és komoly.
Közben megfogant Misi, és akkor már féltem. Féltem, hogy ez menni fog-e. Hogy bírom-e, tudlak-e támogatni. Feküdnöd kellett félidőtől, de végül ezen is túlestünk, megszületett a fiam, és bár akkor már nehéznek tűnt az élet, szerintem mindketten boldogok voltunk. Vagy csak én? De megint jött a depresszió, megint küzdeni kellett, és a legabszurdabb így utólag az, hogy már tényleg majdnem felálltál belőle, már megint kisütött a nap, amikor összejöttem Liával. Azon a napon, abban az órában, amikor lefeküdtünk, és akkor még azt hittem, ez csak történik velem, nem is én csinálom, ártatlan vagyok, akkor esett le, hogy mennyire egyedül éreztem magam.
Hogy mennyit erőlködtem, és hogy addig nem tűnt fel, hogy én meg közben elfogytam. Eltűnt a férfiasságom.
Lia meg, ezt csak azért mondom, mert nem fogsz magadra ismerni, remélem, Lia meg csodálatos lány, visszaadta az önbizalmam, és egy fél évig totálisan önfeledt szerelemben éltem vele. Csak a titkolózás esett nehezemre meg a bűntudat. Aztán hirtelen minden kuszává vált, mert Lia velem akart élni, és most bevallom, hogy én is vele, mert annyira megszerettem, és annyira gyönyörűnek találtam a teste minden hajlatát, az illatát, csak képtelen voltam ezt a szemedbe mondani, és akárhogy próbáltam, nem tudtam elképzelni, hogy a gyerekek nélkül éljek. Hosszú hónapokig vergődtem.
Mindenkit akartam, de mindenkit nem lehetett. Lia szépnek, gyönyörűnek és könnyűnek tűnt, te meg fáradtnak, túlzottan igényesnek és bonyolultnak. Igyekeztem figyelni, nem annyira ment, de aztán lassanként észrevettem, hogy milyen csodálatosan bánsz a gyerekeinkkel. Ahogy Misit néha magadhoz öleled, azt nézni olyan érzés nekem, mintha a tengerben úsznék, és nem lenne semmi veszély. Ahogy a hajad hátrafogod, gyakran eszembe juttatja az első randevúnkat, ahol csak bámultalak, és alig tudtam kinyögni néhány értelmes mondatot.
Amikor megkérdezed, hogy vagyok, úgy érzem, az esetek nagy részében tényleg érdekel a válasz, és rá kellett jönnöm, hogy ez nagy dolog, mert iszonyúan lefárasztanak a kicsik napközben.
Amikor fölveted, hogy legyen harmadik gyerekünk, mindig rájövök, hogy te tényleg ebben a családban, ebben a házasságban gondolkodsz, és te nagyon komolyan vetted, hogy engem választottál. A szex, hát lehetne jobb is, talán majd lesz is, miért ne lenne, ha egyszer olyan jól indult?
Ha otthon vagyok, és érzem a házunk illatát, hallom a gyerekeket, te meg elmégy mellettem, és megsimítod a vállam, mindig elér a felismerés, a bizonyosság, hogy te vagy az életem alapja, a közös életünk alapja.
Így tudtam végül dönteni is.
Szakítani Liával nem volt könnyű, mondjuk ki: irgalmatlanul nehéz volt. Hiányzik is, szeretem is. De veled akarok tovább élni. Veled akarom folytatni és újra megpróbálni. Szeretném, ha tudnád, hogy mennyire szeretlek. G, a férjed.”
Olvass még több olvasói történetet:
- „Váljak el sikeres, hűséges férjemtől vagy ne?”
- „Szerelmes vagyok, de nem akarom megcsalni a férjemet”
- „36 éves vagyok, és nem tudom, akarok-e gyereket”
