A mindjárt síró kisoroszlán

Milán egészen addig sírdogált, amíg oroszlánként kellett léteznie…

Dagadó keblű ifjú szülők, egymást tapossák a bölcsödei öltözőben. A legkörülményesebbek azok, akiket nem nyaggat még egy, vagy két nagyobb, csak az egyetlen bölcsis a szemük fénye.
Az első bölcsis év nemcsak Milánnak, nekünk is számtalan dolog megtanulásával járt. A bölcsis napirend, a közösségbe járó gyerek speciális dolgai mellett meg kellett tanulnunk elfogadó szülőknek lenni. Elfogadni mindent, amit a bölcsitől és amit ettől a korszaktól kapunk.
Milán szerencsére jól viselte a gyerekközösséget, hamar be is illeszkedett, nem volt regegli sírás-rívás. Első figyelmével kitüntetett bölcsis társa Diána volt. Nem véltelenül nevezték el a vadászat istennőjéről, Dia egy angyalbőrbe bújt ördögfióka volt, csíkos harisnyanadrágban hangos berregéssel szlalomozott a leghatalmasabb dömperrel a bölcsi udvarán. Mit mondjak! Milánnal még korábbi “szerelmét”, Médea Beát is egyetlen pillanat alatt feledtetni tudta. Aztán a mi kisfiúnk megtapasztalta az udvarlás nehézségeit is, belátta, nincs még itt az ideje, hogy lekösse magát, úgyhogy hamarosan Brúnóhoz pártolt át.
A hetek szaladtak és már elmúlt karácsony is, és egyszer csak a bölcsis szülők dagadó keblekkel arról beszélgettek az átadóban, hogy hamarosan farsang lesz, és majd ki kicsoda lesz a nagy vicces forgatagban.
Milán akkoriban egyáltalán nem beszélt. Így tapasztalatainkra hagytakozva próbáltuk eldönteni, mi is lenne számára a legkedvesebb jelmez, hogyan is tehetnénk neki vidámmá ezt a napot. Alex barátnőnk segített, úgy ahogy ilyenkor általában valaki segíteni szokott. Volt otthon az unokaöccsétől egy profira legyártott oroszlánjelmez, nagy bozontos sörénnyel, pajzán farokkal. Igazából egy barna plüss kezeslábas, a legtutibb egy bölcsis alkalomra, ráadásul éppen pont méretes.
Este, amikor megkaptuk a jelmezt, Milánt szétvetette a boldogság. Rohangált a lakásban, ijesztgetett mindenkit a rettentő oroszlánságával, és úgy kellett lerángatnunk a barna plüsst róla. Minden esélyünk megvolt egy sikeres farsangra.

…mihelyt átöltöztették, és Milán lehetett újra megnyugodott…

Persze hogy elkéstünk. Naná! Már minden bölcsis bent nyomta a teremben, mire mi megérkeztünk. Fanni édibédi királylány volt, Sziszó hupikék törpikék. Na villámgyorsan rángattuk Milánról a civilt, gyömöszöltük bele az oroszlánba. Nem volt valami aktív. Aztán, amikor az apja nekiállt fekete szemceruzával oroszlánbajszot rajzolni a kis pofijára, már kifejezetten szomorúnak tűnt. És amikor fogtuk a kezét, és vezettük be a táncoló bölcsödések közé, akkorra már végét járta az önfegyelme. A teremben csoportos ugrabugra zajlott, középen Tündi nénivel, tetőfokon a hangulat. Az ajtóban Milán egy segélykérő pillantást vetett felénk. Tündi néni azonnal érzékelte a problémát, kijött Milán elé, jöttek vele a királylányok, törpikék is. Még gyorsan egy fotót had készítsek – nyüzsögtem, és abban a pillanatban, ahogy villant a vaku, Milán szája legörbült, mint a rajzfilmeken. Szeméből nagy kövér könnycseppek gördültek lefelé sűrű egymásutánban.
Nem tudtuk mit kellene tennünk. Tündi néni azt javasolta, menjünk el, majd feloldódik, és megnyugszik.
Rosszul gondolta. Ahogy később elmesélte, Milán egészen addig sírdogált, amíg oroszlánként kellett léteznie, mihelyt átöltöztették, és Milán lehetett újra megnyugodott. De hát ki a csoda szereti ha kivetkőztetik önmagából?
Mi azóta sem értjük a dolgot, nem tudjuk mit kellett volna csinálnunk, vagy mit nem. Most már csak egy emlékünk van egy kisoroszlánról, aki keservesen sírt élete első farsangján.