nlc.hu
Család
Melyiket szeressem?

Melyiket szeressem?

Megszületik a gyerek, vele szeretet is születik. Az élet legtermészetesebb dolga. Mégis elbizonytalanodunk, amikor a kis testvér is világra jön. Vajon képesek leszünk-e mindkettõt egyformán szeretni?

Már a kérdés is rossz. Miért kell már előre ezen aggódni, és miért is kellene a szeretetet patikamérlegen méricskélni? Az egyiknek egy adag, a másiknak is. Jaj, emide még egy adag, nyomban a másiknak is. Miért kellene folyton azt lesni, hogy ugyanannyira, ugyanúgy szeressünk mindkét irányba? És akkor a többi gyerekről, férjről, családtagokról nem is beszéltünk…










Könnyű mondani 



– A tökéletes harmónia. Valahogy így jellemezhetném az életünket, mikor a kislányunk megszületett – meséli Emese. – Bár elméletileg felkészültem ezerféle rosszra, szülés utáni depresszióra, a férjemtől való elhidegülésre, hasfájósságra, végtelen fáradtságra… szerencsére minden elkerült. Nem volt kérdés, hogy hamar szeretnénk még egy gyereket, és másfél év múlva meg is született a fiam. Itt borult fel az a tökéletes harmónia. Eleve fiú lett, és ez érzelmileg kicsit megkavart. Mindenki azt duruzsolta a fülembe, hogy a fiú, az más, az az igazi szerelem, igazán mély kapcsolat. Eddig olyan természetesen jött minden: szeretet, összetartozás, most meg a kezemben egy magatehetetlen csecsemő, aki majd megtanítja, hogy mi is az igazi szeretet.





Szörnyű lelkiismeret-furdalásom támadt. Mit fog szólni az én tündérlánykám, akivel eddig minden percemet együtt töltöttem? Mi lesz, ha tényleg jobban fogom szeretni a fiamat? Mikor ezeket a gondolatokat elhessegettem, akkor jött a másik oldal: és ha a lányom miatt képtelen leszek a fiamat szeretni?
Aztán a hétköznapok szerencsére nem hagytak időt, hogy ezeken a kérdéseken morfondírozzam. De akarva-akaratlan folyton hasonlítgattam őket, ki mikor fordult meg először, állt fel, indult el, szólalt meg… Akkor kezdett a helyzet rosszabbodni, amikor a fiam úgy másfél éves lett. Elvárta, hogy már őt se tekintsük kisbabának, mindenben részt akart venni. És természetesen mindig az kellett neki, ami a lányomnak. A lányom visított, hogy anyuuu, gyere, mire beértem, már a fiam is üvöltött. És most akkor tegyek igazságot!
Megpróbáltam egyenlően mérni a mérget, szeretetet, cirógatást, kedveskedést, hátha segít. Kínosan ügyeltem, ha valaki kapott egy sárga plüssállatot, akkor a másik is kapjon egy ugyanakkora figurát, esetleg zöldet. Ez nem vált be, úgyis a sárga kellett, tehát mindig két teljesen egyforma ajándékkal leptem meg őket.
A nevelésben sem vált be ez az egyformaság. Ami szigorúság, mondjuk, a lányomnál működött, az a fiamnál nem. Nála mindig más módszert kellett kitalálni. Tudomásul kellett vennem, két teljesen különböző gyerekem van, és ennek megfelelően kell nevelnem, szeretnem, büntetnem. De a kétely folyton ott motoszkál bennem: szeretem őket. Ugyanannyira? De nem baj, hogy nem ugyanúgy?






Nem kell egyformán szeretni 




Amikor testvér születik, természetes, hogy kicsit elbizonytalanodunk: vajon képesek leszünk-e az új gyereket is szeretni. Ugyanúgy, mint a másikat. Pedig nem kellene erre törekedni, hiszen a szeretet személyes viszony két ember között. Mindenki másra vágyik, másképpen tudja kifejezni magát, más az igénye. Míg az egyik gyerek folytonos összebújásra vágyik, egyáltalán nem biztos, hogy a másiknak is erre van szüksége.
Legtöbbször mi magunk „rontjuk el” a gyerekeket azzal, hogy a folytonos egyformaságra törekszünk. Szinte rákényszerítjük a gyerekeket, hogy ők is hasonló igényekkel lépjenek fel. „Ő többet kapott… Miért mindig én… Nekem miért csak ennyi?”






Szabad féltékenykedni 







Többgyerekes családokban természetes dolog a testvérféltékenység. Az idősebb gyerek hamar észreveszi, hogy versenytársa akadt. Rendszeresen tapasztalja, hogy kiváltságos helyzete megszűnt, szülein osztoznia kell egy „jövevénnyel”. Féltékenysége tulajdonképpen erős szerepirigység, vagyis követni akarja testvére minden olyan viselkedését, ami a szülő gondoskodását, törődését váltja ki. Előfordulhat, hogy újra kisbaba akar lenni – cumisüveget és pelenkát akar, állandó babusgatást.






Tippek a családi békéért 



• Nem szabad a szeretetmegnyilvánulásokat adagolni!

Aki tart attól, hogy idősebb gyereke féltékennyé válhat, gyakran próbálkozik azzal, hogy „adagol”: kínosan ügyel, hogy szeretetének megnyilvánulásaiból mindkét gyereke pontosan ugyanúgy és ugyanolyan mértékben részesüljön. Legtöbbször éppen ez a mesterséges adagolás hívja fel a gyerek figyelmét az összehasonlításra.





• Nem szabad a gyerekek között mesterséges békét teremteni!

Nincs szükség az állandó harmóniára, békepuszira, azonnali kibékülésre. Lehessen néha duzzogni, akár utálkozni is. A felszín alatt fortyogó indulatok sokkal károsabbak, mint ha hagyjuk, hogy maguktól lecsendesedjenek.

• Hagyatkozzunk az érzéseinkre!

Higgyünk magunkban! Ha odafigyelünk a gyerekekre, tudni fogjuk, hogy mire vágynak. Lehet, hogy az egyik a testi szeretetet értékeli jobban, míg a másik inkább közös, tartalmas programokra vágyik. Nem kell őket egyformán nevelni sem: próbáljuk ezt a személyiséghez igazítani.


• Merjünk néha hibázni!

Nem kell tökéletes szülőnek lenni. Természetes, hogy megpróbáljuk alkalmazni a bevált sémát: ráillesztjük a kisebbik gyerekre a nagyobbnál kialakult nevelési elveket, jutalmazási módszereket. Aztán néha rádöbbenünk, tévúton járunk. Tudjunk, merjünk változtatni. Merjük vállalni, hogy hibáztunk, és ha szükséges, kérjünk segítséget! Többet ártunk a családnak, a gyerekeinknek, ha a saját lelkiismeret-furdalásunk megnyugtatására továbbra is „adagolunk”: csokit, szeretetet, önmagunkat.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top