Már a kérdés is rossz. Miért kell már előre ezen aggódni, és miért is kellene a szeretetet patikamérlegen méricskélni? Az egyiknek egy adag, a másiknak is. Jaj, emide még egy adag, nyomban a másiknak is. Miért kellene folyton azt lesni, hogy ugyanannyira, ugyanúgy szeressünk mindkét irányba? És akkor a többi gyerekről, férjről, családtagokról nem is beszéltünk
 |
| Könnyű mondani |
A tökéletes harmónia. Valahogy így jellemezhetném az életünket, mikor a kislányunk megszületett meséli Emese. Bár elméletileg felkészültem ezerféle rosszra, szülés utáni depresszióra, a férjemtől való elhidegülésre, hasfájósságra, végtelen fáradtságra szerencsére minden elkerült. Nem volt kérdés, hogy hamar szeretnénk még egy gyereket, és másfél év múlva meg is született a fiam. Itt borult fel az a tökéletes harmónia. Eleve fiú lett, és ez érzelmileg kicsit megkavart. Mindenki azt duruzsolta a fülembe, hogy a fiú, az más, az az igazi szerelem, igazán mély kapcsolat. Eddig olyan természetesen jött minden: szeretet, összetartozás, most meg a kezemben egy magatehetetlen csecsemő, aki majd megtanítja, hogy mi is az igazi szeretet.
 |
Aztán a hétköznapok szerencsére nem hagytak időt, hogy ezeken a kérdéseken morfondírozzam. De akarva-akaratlan folyton hasonlítgattam őket, ki mikor fordult meg először, állt fel, indult el, szólalt meg Akkor kezdett a helyzet rosszabbodni, amikor a fiam úgy másfél éves lett. Elvárta, hogy már őt se tekintsük kisbabának, mindenben részt akart venni. És természetesen mindig az kellett neki, ami a lányomnak. A lányom visított, hogy anyuuu, gyere, mire beértem, már a fiam is üvöltött. És most akkor tegyek igazságot!
Megpróbáltam egyenlően mérni a mérget, szeretetet, cirógatást, kedveskedést, hátha segít. Kínosan ügyeltem, ha valaki kapott egy sárga plüssállatot, akkor a másik is kapjon egy ugyanakkora figurát, esetleg zöldet. Ez nem vált be, úgyis a sárga kellett, tehát mindig két teljesen egyforma ajándékkal leptem meg őket.
A nevelésben sem vált be ez az egyformaság. Ami szigorúság, mondjuk, a lányomnál működött, az a fiamnál nem. Nála mindig más módszert kellett kitalálni. Tudomásul kellett vennem, két teljesen különböző gyerekem van, és ennek megfelelően kell nevelnem, szeretnem, büntetnem. De a kétely folyton ott motoszkál bennem: szeretem őket. Ugyanannyira? De nem baj, hogy nem ugyanúgy?
| Nem kell egyformán szeretni |
Amikor testvér születik, természetes, hogy kicsit elbizonytalanodunk: vajon képesek leszünk-e az új gyereket is szeretni. Ugyanúgy, mint a másikat. Pedig nem kellene erre törekedni, hiszen a szeretet személyes viszony két ember között. Mindenki másra vágyik, másképpen tudja kifejezni magát, más az igénye. Míg az egyik gyerek folytonos összebújásra vágyik, egyáltalán nem biztos, hogy a másiknak is erre van szüksége.
Legtöbbször mi magunk rontjuk el a gyerekeket azzal, hogy a folytonos egyformaságra törekszünk. Szinte rákényszerítjük a gyerekeket, hogy ők is hasonló igényekkel lépjenek fel. Ő többet kapott Miért mindig én Nekem miért csak ennyi?
| Szabad féltékenykedni |
 |
| Tippek a családi békéért |
Nem szabad a szeretetmegnyilvánulásokat adagolni!
Aki tart attól, hogy idősebb gyereke féltékennyé válhat, gyakran próbálkozik azzal, hogy adagol: kínosan ügyel, hogy szeretetének megnyilvánulásaiból mindkét gyereke pontosan ugyanúgy és ugyanolyan mértékben részesüljön. Legtöbbször éppen ez a mesterséges adagolás hívja fel a gyerek figyelmét az összehasonlításra.
 |
Nincs szükség az állandó harmóniára, békepuszira, azonnali kibékülésre. Lehessen néha duzzogni, akár utálkozni is. A felszín alatt fortyogó indulatok sokkal károsabbak, mint ha hagyjuk, hogy maguktól lecsendesedjenek.
Hagyatkozzunk az érzéseinkre!
Higgyünk magunkban! Ha odafigyelünk a gyerekekre, tudni fogjuk, hogy mire vágynak. Lehet, hogy az egyik a testi szeretetet értékeli jobban, míg a másik inkább közös, tartalmas programokra vágyik. Nem kell őket egyformán nevelni sem: próbáljuk ezt a személyiséghez igazítani.
Merjünk néha hibázni!
Nem kell tökéletes szülőnek lenni. Természetes, hogy megpróbáljuk alkalmazni a bevált sémát: ráillesztjük a kisebbik gyerekre a nagyobbnál kialakult nevelési elveket, jutalmazási módszereket. Aztán néha rádöbbenünk, tévúton járunk. Tudjunk, merjünk változtatni. Merjük vállalni, hogy hibáztunk, és ha szükséges, kérjünk segítséget! Többet ártunk a családnak, a gyerekeinknek, ha a saját lelkiismeret-furdalásunk megnyugtatására továbbra is adagolunk: csokit, szeretetet, önmagunkat.
