A fogtündér és a szadista doktor néni

Sohasem állítottam, hogy problémáktól mentes, könnyen kezelhető, simulékony természetű gyerekem van. Sőt, nem is igen tudom elképzelni, hogy milyen lehet az élet egy efféle csemetével. Biztosan tök jó az, ha valaki két-három évesen fogja a kölköt, és elviszi fodrászhoz, aki ott láblógázva, dúdolgatva vagy kedvesen társalogva végigüli azt a fél órát, amíg a fodrász édi, cuki, praktikus stb. frizurát varázsol a buksijára. Nos, Marcival semmi ehhez fogható élményünk nem volt. Ütött, rúgott, csípett, harapott, ha bármi ilyen tortúrának akartuk kitenni. Így aztán hosszú évekig a házi buhera eszközeivel és módszereivel próbáltunk – ha nem is cuki, de legalább nem túl ciki – frizurát összehozni neki, kitéve magunkat azoknak az általa produkált atrocitásoknak, amelyekkel azért mások előtt nem szívesen büszkélkedtünk volna.

Ilyen előzmények után és kondíciók mellett érthető, ha igyekeztünk a gyerek és a szolgáltatások interakcióját a minimálisra korlátozni. Épp ezért valódi sorscsapásként éltük meg, amikor felfedeztük, hogy Marci egyik tejfoga kilyukadt. „Kilyukadt, kilyukadt, majd kiesik” – szögeztem le, miután Marci ötévesen az elköltözéssel fenyegetőzött, amikor elmeséltük neki, hogy egy nagyon kedves doktor néni majd betömi neki. Hallani sem akart arról, hogy bárki a fogaival babráljon. A fogaival amúgy is igen bensőséges viszonya volt. Ekkor már túl volt egy-két kihullott tejfogon, amelyeket esténként gondosan a párnája alá rejtett, és reggelre boldog mámorral konstatálta, hogy a fogtündér egy kevés zsebpénzre cserélte azokat. Máig nem merült fel benne, hogy a fogtündérnek vajon mégis mi lehet a biznisz ebben, viszont az infláció függvényében ma már egy ezres a tejfog árfolyama. „A tejfog tuti befektetés.” Így aztán Marci is csak várta, hogy a lyukas foga is kiessen. A fogtündérnek szánt fog azonban nem kiesett, hanem fájni kezdett…

A legjobb képességünk szerint felkészítettük Marcit, hogy mi vár rá a körzeti SZTK gyerekfogászatán, és meggyőztük arról, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy sajgó fájdalmának véget vessünk. A gyereket fogorvoshoz vinni – nos, ezt olyan apukás dolognak ítéltük, így aztán magamra vállaltam a feladatot. Nem mondom, hogy minden szorongás és rossz előérzet nélkül léptünk be a rendelőbe, és talán az én megnyugtatásra szánt mosolyom sem lehetett a legtermészetesebb, amikor azzal bátorítottam Marcit, hogy meglátja, tök jó móka lesz… Mert hát annyi pszichológiai ismeretem van, hogy ne azt mondjam: „nem fog fájni, nem kell félni” stb.

Hát móka, az volt! Eleve nem túl jó passzban fogtuk ki a doktor nénit. Délután öt órakor, egy órával a rendelési idő lejárta előtt aligha Marcira vágyott páciensként. A srác persze azonnal levette, hogy a doki néni egyáltalán nem olyan kedves, mint amilyennek én lefestettem, de mondtam, hogy ne foglalkozzon most ezzel. Úgy gondoltam, hogy a nehezén már túl vagyunk, hiszen bent ült a székben, és kíváncsian nézegette a fogorvosi eszközöket, melyek leginkább a saját biomechanikus robotjai szúró-, vágó-, fúrófegyvereire emlékeztették…

Az első sokk akkor érte, amikor rádöbbent, hogy a doktornő minden bevezetés nélkül e gyilkos szerszámok egyikével a szájába kíván benyúlni. A doktornő igen határozott és ellentmondást nem tűrő volt. Még azt is zokon vette, amikor szóvá tettem, hogy a gyerek most először van fogorvosnál, ezért talán nem ártana némi verbális és mentális ráhangolódás, esetleg megnyugtathatná, vagy ilyesmi… Mint megtudtam, ő nem ezért van itt, sőt engem is rendreutasított, amikor a rémült Marcinak megpróbáltam elmondani, hogy mi mire való és mi fog vele történni.

A doktornő viszont tette a dolgát. Huszonöt év szakmai rutinjával passzírozta a fúrót Marci szorosan összezárt szájába… Az első néhány percben még nyerésre állt… Nem törődött azzal, hogy a gyerek lila fejjel üvölti túl a fúró hangját, és csak azért nem tör-zúz, mert az asszisztensnő és én együttes erővel szorítjuk a székbe. Idővel azonban kiszabadította a jobb lábát, amelyet az asszisztensnő tartott, és akkorát rúgott a doktornőbe, hogy az menten elejtette a fúrót. Nem tudom, hogy a fájdalomtól vagy a felháborodástól, de ezen nem is volt időm filozofálni, mert abban pillanatban olyat kaptunk tőle… Előbb Marcival kezdett minősíthetetlen hangon üvöltözni, aztán meg velem.

Végighallgattam, hogy ő az elmúlt huszonöt évben még nem találkozott ilyen neveletlen, agresszív gyerekkel. Aztán persze én is sorra kerültem, mert nyilvánvaló, hogy az én és a feleségem pedagógiai deficitjének tudható be, hogy ő most nem tudja gyakorolni a hivatását… Ekkor megkérdeztem, hogy ha már itt járunk, ő vajon mennyit tud a gyerekpszichológiáról, mert bármennyi legyen is az, túl sokat nem mutatott be. Nehogy már elhiggyem, hogy az én gyerekem az egyetlen, aki élete első fogorvosi beavatkozását nehezen viseli, pláne, ha a doktornő annyi empátiával sem fordul felé, mint amennyi egy cserepes fikusznak is kijárna. Szó szót követett, mígnem a doktornő megállapította, hogy nemcsak ilyen neveletlen és agresszív gyerekkel nem találkozott, de még ilyen neveletlen és durva apukával sem. Látványosan lehúzta és a lábamhoz hajította a gumikesztyűjét, és közölte, hogy azt csinálok a gyerekemmel, amit akarok, merthogy ő képtelen betömni a fogát. Még ha le is fogjuk, a nyelvével nem engedi, hogy a tömést berakja…

Ezt a közjátékot szemlélve már Marci is megszeppent. Apát még sohasem látta ilyennek… Miután tisztáztam, hogy már csak a tömést kell betenni a kifúrt lyukba, mondtam az asszisztensnek, hogy fejezzük be ketten. A fiatal asszisztensnő kérdőn és tanácstalanul pillantott a doktornőre, de az csak a vállát rángatta szipogva. A lány remegő kézzel, de készségesen adta a kezembe a szerszámokat. Öblítettük a kifúrt lyukat, gyógyszereztük, szárítottuk és letömtük… Marci meg sem mert mukkanni, csak készségesen tátotta a száját. Öt perc múlva kiszállt a székből, udvariasan elköszöntünk és távoztunk…

Marci máig előszeretettel meséli apa és a szadista doktor néni történetét, amelyben valóságos sárkányt legyőző hős lovaggá nemesedtem. És hát nem is végezhettem túl rossz munkát, mert a tömés másfél évig tartotta magát. Amikor kiesett, és újból jött a sajgó fájdalom, rajtunk is kezdett eluralkodni a pánik. Mert hát most már nem tudjuk azt mondani a gyereknek, hogy milyen jó móka lesz…

Körültekintően választottuk ki a következő fogorvost. Mondanom sem kell, nem az SZTK-ból. Tartsanak akár diszkriminatív szexistának, de az is szempont volt, hogy ezúttal doktor bácsi legyen az illető, akire immár nemcsak az a feladat hárult, hogy rendbe tegye Marci fogát, de még a korábbi traumáját is feledtetni tudja. És a csoda megtörtént!

Az első vizit alkalmával majd egy órát töltöttünk a rendelőben. A fiatal doktor bácsi, aki maga is két kissrác apukája, lenyűgöző türelemmel és szeretettel beszélgetett Marcival. Megmutatta a műszereket, kipróbálták szinte mindet, és még egy játék macit is megfogszabályoztak. Marci számára kiderült, hogy a köpenyeseknek is van személyiségük: nemcsak a doktor bácsinak, de még az asszisztensének is van például neve. Megtudták egymás kedvenc színét, ételét és hobbiját. A doktor bácsi búcsúzásul épp csak annyit kért tőle, hogy belepillantson a szájába, és miután megesküdött, hogy most még be sem fog nyúlni, Marci készségesen nyitotta ki. A következő találkozásukkor a doktor bácsi Marci kedvenc színébe, a narancssárgába öltözve várta, és innen úgy történt minden, ahogy annak történnie kell…

Marci nemcsak elfogadta Huba doktor bácsit, de már várja, hogy mikor megyünk hozzá. Gipszből öntött, saját kezűleg festett fogkefét vitt neki ajándékba, és fegyelmezetten tűri, ha fúrnak, csiszolnak, tömnek, húznak stb. a szájában. Idővel fodrászunk is lett egy kedves fiatal lány személyében, aki nem kevés türelemmel szoktatta hozzá Marcit a fodrászszékhez, az olló csattogásához és a nyírógép csiklandozó zümmögéséhez. Amikor a fodrászlány a város másik végébe tette át székhelyét, új fodrászt kellett választanunk. Marci nagyokat sóhajtozott, majd reménykedve így szólt: „Meg kell kérdezni Hubát, hogy tud-e hajat vágni, mert akkor nemcsak a fogorvosom lehetne, hanem a fodrászom is!”