Ehhez képest a nevet nem én választottam, és kisebb megingásokkal a gyerek nemében is az első pillanattól kezdve biztos voltam.
Bár mindig úgy gondoltam, hogy nekem az első gyerekem fiú lesz, és a tervek szerint a következő is, és majd a harmadik csemete lesz lány, a névlistán, kicsit sem logikusan, csak lánynevek szerepeltek. Az első a Lili volt, de úgy hozta a sors, hogy a férjemnek már van egy Lili lánya, így az megismerkedésünkkor kiesett. A másik név az Anna volt, és ahhoz még ideológiát is gyártottam, hiszen az egyik nagymamám után kapta volna a nevét, de néhány évvel ezelőtt a környezetünkben „minden” gyerek az Anna nevet kapta, ezért az Annát is kihúztam a listáról. A fiúnevekkel még nagyobb gondjaim voltak. Tetszett a Gábor, a Máté, a Dávid, a Dániel, de mindegyikhez tartozott egy-egy pasi is, akihez egykor érzelmes és viharos szálak kötöttek. Régi pasik emlékével nem terheljük a gyereket, gondoltam, így kemény és kitartó munkával lenulláztam kamaszkorom névlistáját.
| Olvasd el Myreille, a leendő anyuka naplójának első részét is! • Juhé, kettő csík! » |
 |
| Myreille |
A várakozás hónapjaiban, főként babonából, nem foglalkoztam a nevekkel, gondoltam, majd ha jön, akkor találunk neki nevet, ezt lesz a legkisebb gond. A férjem lánya viszont más véleményen volt. Amikor elmondtuk neki, hogy elindult a kistesóprojekt, hihetetlenül lelkes lett, és azonnal a lehetséges neveket kezdte felsorolni. Röhögtem is magamban: úgy látszik, kamasz lányoknál ez genetikusan kódolt. De miután rájött, hogy a 23. névötletnél már nem figyelünk eléggé, taktikát változtatott. Apró papírdarabokat szedett elő – eredetileg azok a papírdarabok az angolszó-tanulásra készültek, de ez nem számított –, és mindegyikre egy-egy lehetséges nevet írt fel. Mivel megállapodtunk, hogy öcsi érkezik, ezért egy idő után a lánynevekkel már nem is fárasztotta saját magát, és – nagyon udvarias gyerek lévén – minket sem. Többszörösen rostálta a neveket, végül odament az apjához néhány összehajtott papírfecnivel, és felkérte egy húzásra. Emberem, rendes apa módjára, oda sem figyelve, éppen a számítógépre koncentrált, húzott egyet, amit sarja olyan büszkén olvasott fel, mintha a nyerő lottószámok lennének:
Zsombor.
Nekem a Zsombor túl modern és idegen volt, cserébe viszont egyetlen Zsombor ismerősöm sem volt, így lógva hagytuk a témát.
Amilyen idióta pár vagyunk, a két csík megjelenését követően a gyereket azonnal, rendszeresen és módszeresen Zsombizni kezdtük. Sőt, terhességem 19. hetéig fel sem merült, hogy a bennem növekvő gyerkőc lehetne lány is. Néhány barátnőm persze már széles és gúnyos mosollyal számolt azzal, hogy nagy magabiztosságom nagy pofára eséshez vezet majd, hiszen nem úgy van minden, ahogy Mancika kitalálta. Én akkor bizonytalanodtam el, amikor környezetemben hirtelen mindenki terhes lett, és minden kismama bejelentette a nagy hírt, hogy náluk bizony kisfiú érkezik.
Mivel a Jóisten humorában sohasem vagyok biztos, gond nélkül el tudtam képzelni, hogy ez egy ilyen kisfiús időszak, és bármennyire hihetetlen, de a véletlen úgy hozta, hogy jógán mind a tízen kisfiút várunk, sőt még a szomszéd lány is. De a humor éppen a tréfa miatt érdekes, ezért egy idő után azt is számításba vettem, hogy ennyi fiú közé – mert ugye, rajtam kívül mindenki biztosan tudta, hogy az ő pocakjában kisfiú növekszik – kell egy lány is. Elég sok időt töltöttem fiúk társaságában, nemes és elegáns bosszú lett volna a sorstól, hogy kapok egy kislányt, aki ugyanazt adja elő, mint egykor én.
A 20. heti ultrahang napján egymást kergették fejemben az „ugye egészséges, és minden rendben van vele” és a „kisfiú, hát persze, hogy kisfiú, de ha nem, akkor hogyan magyarázom el neki, hogy élete első öt hónapjában miért éppen fiúnéven szólítottuk” gondolatok. Szerencsétlenségemre sokat kellett várni, így esélyem volt legalább tíz tucatszor elmantrázni mindkét mondatot.
Ezután a rutintalan kismamák aggodalmas hangján soroltam az orvosnak:
– Szeretnék felvételt a vizsgálatról, hoztam kazettát, és a gyerek nemére is kíváncsi vagyok, remélem, megmutatja.
A doki minden lelkesedés nélkül végezte a vizsgálatot, én pedig nagyon koncentráltam, hogy a képernyőn felismerjem a saját gyerekem. Fej, has, gerinc, lábak, kezek, homályos, beazonosíthatatlan szürke foltok. Gyönyörű! Idült mosollyal az arcomon figyeltem a monitort.
– Kukacos! – jelentette ki a doki bácsi a legváratlanabb pillanatban, és határozottan mutogatott valamit a képernyőn. Én semmit sem láttam, de hiszek neki, és mintha csak muszáj volna, megint elbőgtem magam. A doktor megpróbált vigasztalni:
– Majd a következő kislány lesz, ne keseredjen el!
– Örömömben sírok – mondtam szipogva, elcsukló hangon, és persze már megint a fülembe folytak a könnyeim.
Otthon háromszor megnézem a felvételt, és végül szakértő magabiztossággal ismerek fel mindent, sőt magyarázom a családnak:
– Ez a feje, ez a combcsontja, most méri az orvos, és nézd azt ott, a két lába között, az a kukaca!
