Erős Antónia, a kismama

Kicsit késve érkezem az RTL Klub Híradójának szerkesztőségébe, ahová a találkozót megbeszéltük. Antónia az asztalánál, a számítógép előtt ül. Csak int, hogy mindjárt jön, addig üljek le. Körülbelül tíz perc múlva toppan be, csinosan, mosolygósan.

– Ne haragudj, de meg kellett írnom az első beharangozót. Ma István szabadnapos (Szellő István, Antónia párja az esti Híradóban), ilyenkor még több a dolgom, mint egyébként.

– Ezek szerint te is aktívan részt veszel a Híradó szerkesztésében?

– Igen. Hírszerkesztők is vagyunk, azaz a mi dolgunk is, hogy az adott tudósításból, amelyet a riporter elkészít, mi kerüljön be a felvezető szövegünkbe. De adott esetben a témákba is van beleszólásunk.

– Tehát nem csak a hírolvasás a feladatod…

– Egyáltalán nem! Azt már ennyi év alatt valószínűleg meguntam volna. Hihetetlenül izgalmas a munkám, főleg olyankor, amikor valami hosszú távú folyamatról tudósíthatunk nap mint nap, mint például most az EP-választásról. Amikor pedig valami rendkívüli esemény történik, hiába vagyok szabadnapos akár, azonnal jövök a szerkesztőségbe. Nem telefonálgatok, hogy most vajon mi legyen, hanem beülök az autóba, és indulok.

– Azért, mert ha te mondod a híreket, hitelesebben hangzik?

– Nem erről van szó. Inkább arról, hogy nekem (nekünk) az elmúlt évek alatt kialakult olyan rutinom, amellyel egy rendkívüli helyzetet kezelni tudunk. Ez történt például a tévéostrom idején. Folyamatosan tudósítanunk kellett arról, ami a képernyőn zajlott, közben rendszeresen – természetesen nem súgógépről – elmondani az időközben mind hosszabbra duzzadt hírösszefoglalót az előzményekről. Mindezt majdnem négy órán keresztül. Istvánnal több mint tíz éve dolgozunk együtt, ilyen helyzetekben is tudjuk, hogyan segítsük a másikat, fel tudjuk venni egymás ritmusát.

Nyílik az ajtó, Kotroczó Róbert, az RTL Klub hírigazgatója néz be a szobába.
– Elnézést, hogy megzavarlak titeket, de Netti, nem te álltál véletlenül az autóddal a helyemre?
– Miért? Nem Szellő helyére álltam?
– Úgy látszik, nem. De nem baj, én meg beálltam a tiedre.
– Jaj, ne haragudj.
– Nem haragszom. Tudom, hogy más állapotban vagy – viccelődik Antónia főnöke, és becsukja az ajtót.

– Mindenki ilyen elnéző veled, mióta kiderült, hogy babát vársz?

– Talán az elnéző nem a legjobb szó. Hiszen a munkámat ugyanúgy, ugyanazon a színvonalon kell végeznem, ez egyértelmű. Ugyanakkor hihetetlenül nagy szeretet vesz most körül. Mintha egy nagy „szeretetteknőbe” kerültem volna. Rég nem látott ismerősök keresnek meg, hívnak, írnak… a munkatársaim pedig velem együtt örülnek.

– Mert tudják, hogy régóta próbálkoztatok?

– Nem tudom, ez hogyan terjedt el…

– Én mindenhol ezt olvastam…

– Persze, mert az újságírók találgatnak. Tizenkét éve férjnél vagyok, és valóban megemlítettem néhány éve, hogy majd gyerekeket is szeretnénk.

– Egészségügyi oka tehát nem volt a várakozásnak? Mivel a cukorbetegség „arca” vagy, ezt muszáj megkérdeznem.

– A cukorbetegség ma már egyáltalán nem akadálya a gyerekvállalásnak. 1921-ig, amíg nem ismerték az inzulint, nem tudott teherbe esni az, aki cukorbeteg volt, de ez ma már nincs így. Persze még a szokásosnál is jobban kell figyelnem magamra. Eddig naponta ötször-hatszor néztem a vércukorszintemet, most óránként. Még éjszaka is felkelek kétszer-háromszor – legalább szoktatom magam az éjszakai ébredésekhez (nevet).

– Mennyi az esélye annak, hogy a babád is beteg lesz?

– Minimálisan több, mint ha egészséges lennék. Neked, mondjuk, 1% az esélyed, hogy a gyereked cukorbeteg legyen, nekem 2%. Fontos, hogy most az 1. típusú, úgynevezett fiatalkori cukorbetegségről beszélünk. A 2. típusú, más néven időskori cukorbetegségénél sokkal drámaibb a helyzet, ott az öröklődés kb. 40%-os.

– Ezek szerint a családodban, a felmenőid között nem is volt senki cukorbeteg?

– A nagymamámnak lett időskorára 2. típusú cukorbetegsége, de a két dolog annyira különbözik egymástól, szinte mintha két külön betegségről lenne szó. Rajta kívül senkiről nem tudok. Elvileg a hajlam öröklődik, de hogy kinél jelenik meg, arról még az orvosoknak is csak sejtéseik vannak… Közrejátszhat benne az életmód, a stressz…

– Nálad találtak valami lehetséges magyarázatot?

– Huszonöt éves koromban diagnosztizálták, akkoriban elég zaklatott életet éltem, édesapámról is akkor derült ki, hogy súlyos beteg… Szóval valami magyarázat van, mégsem lesz mindenki cukorbeteg, akinek van egy rosszabb, nehezebb életszakasza…

Az Egy Csepp Figyelem Alapítvány arcaként

– Hány sorstársad él ma körülbelül Magyarországon?

– Ha mindkét típust beleszámoljuk, körülbelül másfél millió. Közülük azonban a fele nem is tud róla, sokan pedig – mivel inzulinra (még) nem szorulnak – nem is veszik komolyan az állapotukat. Holott nem nagy dolgokról lenne szó. Ezért hoztam létre az alapítványt: azt szeretném elérni, hogy a vércukorszintmérés ugyanolyan természetessé váljon, mint az, hogy az emberek bizonyos időközönként ellenőriztetik a vérnyomásukat vagy a koleszterinszintjüket. Aki pedig érintett, az akár naponta. Hogy a szénhidráttartalmú ebéd mellé ne egyenek még kenyeret is. És menjenek el naponta fél órát sétálni. Ha csak ennyit megtesz valaki, nagyságrendekkel csökkenti a lehetséges szövődmények kockázatát.

– Ilyen aktív élet mellett nem félsz a váltástól, amely a babával jár majd?

– Biztosan furcsa lesz, de én azt láttam a környezetemben, hogy a gyerek születésével picit átalakulnak a körülmények: új kapcsolatok kötődnek, vagy régiek fűződnek szorosabbra. Tartani nem tartok tőle. Viszont nagyon nem is tervezgetek. Igazság szerint a jövőképem pillanatnyilag leszűkült a következő két hétre. Robival, a főnökömmel sem maradtunk semmi konkrétumban, hogy meddig dolgozom – amíg jól vagyok, és bírom. Most jól vagyok, tehát ezen a héten dolgozom, és valószínűleg a jövő héten is. Odabent minden rendben van, és nagyon bízom benne, hogy így lesz a jövő héten is (simogatja meg egyelőre alig domborodó pocakját), de ennél messzebbre egyelőre nem látok.

– Csak egy gyereket terveztek?

– Na, ez az, amiről végképp nem szeretnék mondani semmit. Egyrészt szerintem csak ránk tartozik, hogy mit tervezünk. Másrészt viszont, mint ahogy az előbb is mondtam: nem is igazán tervezek pillanatnyilag ezzel kapcsolatban. Na jó, egy tervemet azért megosztom veled: szeretném, ha keresztanya lenne a nővérem lányából. Ez ellen tudomásom szerint neki sem lesz kifogása – mosolyodik el ismét, aztán az órájára néz: – Ha nem haragszol, most mennem kell. Írnom kell a híreket. Az alapítványról mindenképpen írj, jó? – fordul hozzám búcsúzóul. – Ez nekem nagyon fontos!