nlc.hu
Egy életed van
„A legnagyobb születésnapi ajándék az volt, hogy el tudtam menni rendesen vécére” – Élet sztómazsákkal, majd nélküle

„A legnagyobb születésnapi ajándék az volt, hogy el tudtam menni rendesen vécére” – Élet sztómazsákkal, majd nélküle

Beáta a saját feje után ment, miután vastagbéldaganattal operálták, és sztómazsákot kapott, de ez nem jelenti azt, hogy rest lett volna gyógyulni, sőt. Kitartását éppen a születésnapján jutalmazta az élet.

Két éve augusztusban alhasi fájdalmakkal jelentkezett nőgyógyászánál, decemberben – sürgősséggel – vastagbéldaganattal operálták. A műtétből a legnagyobb rémálmára ébredt, sztómazsákot kapott, és attól kezdve egyetlen cél vezérelte: szabadulni a számára mindennél szégyenletesebb „ideiglenes megoldástól”. Ma ismét az a sugárzó szépség, aki előtte volt. „Nem valami nagy hősként csináltam ezt végig, csupán hatalmas szerencsém volt” – mondja Beáta. Ám ennél jóval többről van szó: addig ment, míg meg nem találta a gyógyulás számára is járható útját.

„Azt kérdeztem az ápolónőktől, miért nem hagytak meghalni a műtőasztalon”

Bizonyos értelemben igaza van Beátának, amikor azt mondja: hatalmas szerencséje volt. Már ha az szerencse, hogy valaki olyan nőgyógyászhoz jár, aki nem kezelgeti „hátha bejön” alapon, hanem célzottan oda irányítja, ahol a segítség.

„Már anyukám is hozzá járt, többször bizonyította, hogy nagyon jó szakember. Megvizsgált, hasi ultrahangot készített, és rögtön azt mondta: ez biztosan nem petefészek-gyulladás. Hozzátette: ne legyen igaza, de itt valami nem stimmel a bél körül. A tanácsát követve elmentem gasztroenterológushoz, ám több gyógyszerkúrát követően is maradtak panaszaim, ha enyhültek is. November elején béltükrözést csináltattam az orvos javaslatára. Mikor az altatásból felébredtem, az orvos azt mondta, talált valami gyanús dolgot, és vett belőle szövetmintát, de az eredmény ismerete nélkül is azt tanácsolja, hogy sürgősen ki kellene venni ezt a bélszakaszt, mert az a valami teljesen beszűkíti. Hihetetlenül megdöbbentem, mert nekem addig semmiféle emésztési panaszom nem volt. A tükrözés azonban valamit megbolygathatott, mert utána teljesen felborult az emésztésem és az anyagcserém. A gasztroenterológus ajánlott onkosebészt, és meg is beszélte vele, hogy megműt.”

Pár nappal később már bélelzáródás tünetei mutatkoztak, de Beátának még kellett várnia öt napot a szövettan eredményére.

„Akkora volt a hasam, mint egy kilenc hónapos terhes nőnek, és olyan fájdalmaim voltak, mint még soha előtte. Két-három óránként kérdezgették, van-e hányingerem – mint később megtudtam, ha lett volna, az már közvetlen veszélyhelyzet. A doktor közölte velem, hogy áttét van a májamban és a nyirokcsomókban. Amikor erre elkezdtem sírni, rám szólt, hogy ne sírjak, mert pityeregve nem lehet gyógyulni. Elintézett pár telefont, majd elmondta, hogy laparoszkópiás módszerrel fog megoperálni. Az altatásból arra ébredtem, hogy hatalmas vágás van a hasamon, és a seb mellé oldalt egy zsákot rögzítettek. Mellettem álltak a szüleim, és kétségbeesetten mondogatták, hogy ne ijedjek meg, mert ez csak átmeneti megoldás. Csak pár hónap… Mindenki azt kérdezte, hogyhogy nem örülök, hogy élek. Hát én egyáltalán nem örültem, hanem azt kérdeztem az ápolónőktől, miért nem hagytak meghalni a műtőasztalon.”

„Megkérdeztem tőle, mikor szerel össze”

„A sztómazsák gondolatát mindaddig a leghorrorisztikusabb rémálmaimban is eltoltam magamtól, mint valami olyan rémséget, amellyel én biztosan nem fogok találkozni. Az orvos persze elmagyarázta, hogy ilyenkor nem lehet biztonsággal összevarrni a belet. Fel is fogtam, hogy amint lehet, visszavarrnak, de semmi más nem érdekelt, csak az, hogy mikor. Úgy éreztem magam, mint egy kibelezett játékbaba, amit a sarokba hajítottak. Darabokra hullott a testképem, az önbecsülésem, az egész életem. Kérdeztem tőle, mikor »szerel össze«. Mire ő elkezdte sorolni: előbb jön egy kis kemoterápia, aztán megműti a májamat, aztán majd utána. Fél-egy év múlva. Semmi empátiát nem mutatott, holott szörnyű traumát éltem meg. Hát én akkor el is döntöttem, hogy ez az ember soha az életben többé nem fog hozzám nyúlni. Inkább a halál!”

Beátának eszébe jutott, hogy olvasott egy cikket a Nők Lapjában egy fiatalemberről, aki egy molekuláris diagnosztikai cég közvetítésével Spanyolországba utazott meggyógyulni. Nem emlékezett a cég nevére, de megkérte a testvérét, hogy próbálja kideríteni. Egyetlen cél lebegett a szeme előtt: megszabadulni a zsáktól. Az ápolónők szerint legkorábban három hónap múlva lehetett erre esélye.

Fotó: Profimedia

Fotó: Profimedia

A zsákkal nem volt könnyű együtt élni.

„Képzeld el, milyen, amikor az emésztésed szemmel látható, teljességgel ellenőrizhetetlen és irányíthatatlan. Annyit tudtam, hogy ha nem eszem, nincs gond. Annyi időre tudtam tehát elmenni otthonról, ameddig bírtam étlen-szomjan. Pedig imádok enni, programokra járkálni, öltözködni, de a műtéttel elvették valamennyi örömforrásomat. Hiába mondta a környezetemben mindenki – már aki tudott róla –, hogy a sztómazsák nem látszik, nekem elég volt, hogy én tudom, hogy ott van. Állandó görcs volt bennem, hogy félrecsúszik, hogy szivárog… Úgyhogy inkább bezárkóztam. Legszívesebben aludtam, akkor nem kellett gondolkodni. Később az ébrenlét óráiban az expárommal közös vállalkozás ügyeit intéztem telefonon és a laptopomon. Nagyon kevesen tudták, mi van velem. A kemoterápiáról akkoriban hallani sem akartam, eleve borzasztóan gyógyszerellenes vagyok. Tudtam azonban, hogy nem fognak visszavarrni, ha nem vállalom a kezeléseket.”

Beáta talált másik onkológust az egyik legnagyobb budapesti centrumban, aki azonban csak négy hét múlva tudta volna elkezdeni a kemoterápiát, ezért úgy döntött, megkeresi azt a molekuláris diagnosztikai céget, amelyről az újságban olvasott.

„A cég orvosigazgatója, Peták István részletesen elmagyarázta a helyzetemet, a kilátásaimat, elmondta, mi várható a genetikai vizsgálattól. Elmagyarázták, hogy leggyakrabban négy gén okozza a vastagbél-daganatot, és ezt az alapvizsgálatot finanszírozza a TB. A centrumban is megcsinálták volna, de heteket kellett volna várni rá. Ez a cég viszont azonnal kikérte a szövetmintámat a kórházból, ahol műtöttek, és biztosítottak róla, hogy ha a négy génes vizsgálat nem mutatja ki a mutációt, akkor a harminckét génes analízist is megcsinálják. Nagyon sokba került, de én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a pénz ebben az esetben nem számított. Addig is, míg a vizsgálat eredménye elkészül, el akarták kezdeni a kemoterápiát, úgyhogy elküldtek egy nagy hírű professzorhoz, aki specialistája a betegségemnek. Az első pillanattól úgy éreztem, személyes missziójának tekinti a gyógyulásomat. Azzal fogadott, hogy másnap elkezdjük a kemoterápiát. Kérdeztem, hogy ezt muszáj-e, mire visszakérdezett, hogy szeretnék-e inkább meghalni. Mert ha nem, akkor muszáj.”

„Úristen, mi lett ebből a nőből!”

Pár napon belül meg is volt a genetikai és a CT-vizsgálat eredménye, és a kemoterápia megkezdésének nem is volt már más akadálya, csak a beteg. Beáta közölte, hogy olyan szerbe nem egyezik bele, amelytől kihullik a haja. Az orvos sóhajtott egyet, és dörmögött valamit, hogy az asszonyok meg a hiúság… De mivel nemcsak a szakmájához értett, hanem a női lélek rejtelmeihez is, azt mondta: „na jó, ettől a haja nem fog kihullani, de tele lesz gennyes pattanásokkal”. És ebben meg is egyeztek.

„Hatalmas szerencsém volt abban is, hogy a szert, amelyet a génvizsgálat alapján már célzottan ki tudtak választani, Magyarországon addigra törzskönyvezték, és megkaphattam TB-finanszírozottan. Kaptam tehát kemoterápiát, és célzott kezelést is arra a daganattípusra, amelyet kimutatott a génvizsgálat. Eleinte úgy volt, hogy az expárom, aki külföldön él, minden kemoterápiánál mellettem lesz. De számomra elképzelhetetlen volt, hogy azt a bizonyos tasakot akár csak megpillantsa. Nem mutattam meg a nővéremnek és az édesanyámnak sem. A professzor nagyon csodálkozott, mondván, hogy ez csak átmeneti kellemetlenség. »Magának! – feleltem én erre. –Nekem tragédia!« Csak hümmögött, aztán elmondta a menetrendet: kapok négy kemót, és ha úgy látja a CT eredményéből, hogy a daganat összement, akkor mehetek műtétre. »És vissza fognak varrni?« – kérdeztem felcsillanó szemekkel. Ha szerencsém van, igen, felelte, és megcsinálják egyszerre a kettőt.”

Minden úgy lett, ahogy a professzor ígérte: Beáta tele lett gyulladt bőrkiütésekkel – de a haja valóban megmaradt. Azért is volt ez nagyon fontos neki, mert az egész betegséget óriási szégyenként élte meg. Sokáig a barátnői sem tudták. Úgy érezte, nem tudná elviselni a szánakozó tekintetüket. Aztán mikor végre rászánta magát, hogy elmondja, érzett némi megkönnyebbülést. Azt is ki lehetett bírni, mikor az egyikük elkezdett zokogni a gennyes pattanások láttán. Beáta úgy érezte, néma iszonyat van a tekintetében:

„Úristen, mi lett ebből a nőből! – ezt láttam a tekintetében. Még nekem kellett vigasztalnom fél óráig, hogy egyelőre nem haltam meg, ne sirasson. Csak utána tudtunk beszélgetni. A kozmetikus barátnőm volt az egyetlen, aki elérte, hogy a sztómazsákot megmutassam neki. Nyugtató pakolást tett a pattanásaimra, és krémeket adott a kínzó bőrszárazság ellen. Még az ujjhegyeim is kirepedeztek akkoriban. De a hajam megvolt! A legtöbbet Móninak köszönhettem, akihez pránanadira jártam minden héten. Csodálatos személyisége van, olyan odafordulással, olyan mély empátiával, szeretettel vett körül, amelynek oroszlánrésze volt a gyógyulásomban. Valahányszor eljöttem tőle, röpködtem – úgy éreztem, megszabadít a kemók mellékhatásaitól.”

Fotó: Profimedia

Fotó: Profimedia

Miért sikerül az egyiknek, ami a másiknak nem?

Végül, ha nem is három, de négy hónap múlva megvolt a műtét a Semmelweis Egyetem egyik klinikáján: Beáta egyszerre szabadult meg minden nyűgétől, ráadásul a vágás széleit plasztikai sebész öltötte össze. Ma alig van már nyoma annak, hogy kétszer is felvágták a hasát.

Míg ő repkedett örömében, gyógyítói aggodalommal várták, beindul-e négy hónap után a bélműködése. Hat nap telt el, mire hátradőlhettek.

„Épp a negyvennyolcadik születésnapomon a legnagyobb ajándék az volt, hogy el tudtam menni rendesen vécére. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire tudok majd örülni annak, hogy a testem ismét úgy működik, ahogyan kell. A szövettani vizsgálat szerint meggyógyultam, de a professzor ragaszkodott ahhoz, hogy a tizenkét kezeléses kemoterápiát még végigcsináljuk. Ha ne adj’ isten megbújik valahol pár daganatsejt, akkor azokat is el kell pusztítani, mondta, hogy írmagja se maradjon a ráknak. Úgyhogy akkor még kaptam nyolc kemoterápiát, de én azt már dalolva csináltam végig. Ugyan a bőröm olyan száraz volt tőle, mint egy kilencvenévesé, de fel tudtam venni rendes ruhát, nyugodtan elmehettem otthonról, és úgy éreztem, visszanyertem a nőiségemet.”

A legnagyobb kérdés az, miért sikerül az egyiknek, ami a másiknak nem? Alighanem Beáta csodálatos gyógyulásában nagy szerep jutott annak, hogy az orvosi tudás színe-java, a támogató környezet, az anyagi lehetőségek megléte egy mérhetetlenül pozitív, életigenlő személyiséggel találkozott. Szerencsés együttállás.

„Biztos nem vagyok normális, de én az egész betegségem alatt soha nem éreztem, hogy ebbe belehalhatok – tűnődik Beáta –, pedig néha közel voltam hozzá. Egyetlen célt láttam magam előtt, és annak tudatában, hogy sikerülni fog, minden szenvedést elviseltem. Jutalmul visszakaptam az életemet.”

Szponzorált tartalom

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top