Sosem késő
Szponzorált tartalom

„Megvetettem volna magam, ha nem segítek” – Kiss Anikó a szegénység ellen

Portrésorozatunkban olyan ötven feletti nőket, olykor már nagymamákat mutatunk be, akik valamilyen egyedi, másokat segítő ügyre tették fel az életüket. Ismerjétek meg Kiss Anikót, a SZOCSOMA, azaz a Szociális Csomagküldő Mozgalom alapítóját, aki nem bírta nézni a nélkülözést!

Nem rettegsz attól, hogy a babádat majd nem engedik veled haza, amikor szülsz. A hivatalnokra úgy tekintesz, ő van érted, és nem fordítva. Mindez természetes. Neked és nekem. De vannak, akiknek egyáltalán nem az. Kiss Anikó nyolc éve eljutott addig, hogy immár napi tizennyolc órát dolgozik az ilyen emberekért. Önként, fizetség nélkül. Mert neki ez lett a természetes.

„Hajnali fél négykor jöttem le a nappaliba, és azóta azon agyalok, mit láttam legutóbb a terepen, melyek a legsürgősebb teendőink – mondja amikor megkérdezem, hogy van mostanában, és mik a leégetőbb feladatok. – Van három-négy gyermekkiemelés-ügyünk, azaz olyan, amikor a hatóság azt mondja egy családnak, hogy elveszik tőlük a gyereket, és ha ezekhez hozzávesszük az éppen “alvó” eseteket, legalább tízről tudunk.”

A SZOCSOMA, a Szociális Csomagküldő Mozgalom ugyan eredetileg arra vállalkozott, hogy közvetlenül köti össze a szegregátumok tartós mélyszegénységében élő roma rászorulót az adományozóval, hogy minden támogatás célba érjen, oda ahol a legnagyobb a szükség, és az, amire a legnagyobb szükség van, de már régen nem „csak” erről szól a munkájuk. Mert Anikó nem megy, nem tud elmenni szó nélkül amellett, hogy gyerekeket csupán a szülők nehéz anyagi helyzete miatt kiszakítják családjukból, hogy egész cigánytelepek nem jutnak biztonságos ivóvízhez, hogy a legkiszolgáltatottabbak ügyei sikkadnak el a bürokrácia útvesztőiben…

Egyedül képtelenség

Oly sok a feladat, hogy Anikó naponta újra és újra rangsorolja őket: mely nem tűr halasztást, és mely sorolható hátrébb: „A raktárunkat például a hétvégén tettük rendbe, rendeztük a nálunk lévő adományokat, ez már nem várhatott. Előtte izgultam is, leszünk-e elegen erre a nagy munkára. Megható volt látni, ahogyan önkénteseink másfél napig szelektáltak, pakoltak…”

Anikó, ahogyan mondja, nem „repül rá” a megpályázható pénzekre, mert a mozgalom építését tekinti igazi céljának. „Olyan hálás vagyok, amikor valaki segít, amikor idejét, energiáját, javait adja, ilyenkor érezem a gondoskodást, azt, hogy nem vagyok egyedül. És nagyon sokféleképpen lehet segíteni. Van, aki a raktárhelyiségét ajánlja fel nekünk, és van, aki betegsége vagy kora miatt nem mozdulhat ki a lakásából, ők a mi Facebook-bajnokaink: minden információt, támogatáskérést azonnal megosztanak a világhálón.”

Pedig, ahogyan Anikót, úgy csapatának tagjait sem származása, sem semmi egyéb nem köti ide, a leszakadókhoz, a lemaradókhoz. Pontosabban mégis. Van valami, ami ide hozta őket, és többé nem ereszti: látják, és nem tudják elfogadni az igazságtalanságot, a meg nem értettséget, amivel ezek a családok nap mint nap farkasszemet néznek, és amivel egyedül megküzdeni képtelenség.

„Megvetettem volna magam, ha nem segítek” – Kiss Anikó a szegénység ellen

Akik kiállnak magukért

„A nemrégiben történt horti tragédia, amikor a nagymama unokájával a karjában vetette magát a vonat elé, attól rettegve, hogy elszakítják tőle a gyereket, sajnos, nem egyedi eset – sóhajt Anikó. – Pedig európai norma, hogy szegénység miatt gyermeket nem lehet kiemelni a családjából. Persze valóban vannak elhanyagolt gyerekek, drog- vagy alkoholfüggőségben szenvedő szülők, és még sorolhatnánk. Azt kell megértenünk, hogy ezek már szövődmények. A nyomor következményei. Ahogyan Ottó esetében is: a Hevesben élő többgyermekes édesapa szintén kábítószerproblémákkal küzdött, ám ahelyett, hogy bármilyen segítséget felajánlottak volna neki, gyermekeit otthonba vitték. Ő ezután emberfeletti munkával nekilátott háza felújításának. Olyan motiváltan csinálta, hogy azt mondtuk, mindent viszünk Ottónak, hogy jobban haladhasson. Mégis feladta, vonat elé feküdt. Sok tragédiának vagyunk tanúi.”

Marikáék nem adták fel, de rendkívüli küzdelmeken vannak túl, és várnak is még rájuk.

„Meggyőződésem, hogy ők is egy dilettáns családsegítő »szakember« áldozatai. Aki oly felkészületlen, hogy az alapvető reprodukciós joggal sincsen tisztában. Azaz nem tudja, nem kérdezhet meg asszonyt, hogy várandós-e. Pláne nem tehet olyan kijelentést, hogy ha ez a negyedik baba megszületik, azt már nem maga fogja nevelni, mégis megtette, tanúk előtt – mondja Anikó. – És valóban, már a kórházból sem engedték vele haza a gyereket, pedig hármat nevelnek! Ilyenkor bezzeg működik a rendszeren belüli kommunikáció… Pénzügyi keret persze nincs, amivel hatékonyan lehetne segíteni: akár egy vödör mész, egy ablakcsere vagy átmeneti segély formájában.”

A hivatal ahhoz, hogy Marikáék magukhoz vehessék negyedik gyermeküket is, számukra teljesíthetetlen feltételeket szabott. Havi egy főre jutó tíz-tizenkétezer forintból nem lehet házukat épületszárnnyal bővíteni, áramot visszaköttetni. Egyébként nincs is mód például kikötött áramra hivatkozva gyermeket elvinni – akkor igen sok családdal ez történhetne.

„A szülők mindezért úgy döntöttek, inkább elköltöznek az apa szülőfalujából, az anya családja közelébe – meséli tovább Anikó. – A komplett költözésre természetesen nem volt pénzük, csak a legszükségesebbeket vitték magukkal. Így mindenüket széthordta a többi nincstelen… a családsegítő pedig ezt utóbb rajtuk kérte számon, miközben ő az, akinek a legjobban tudnia kellett volna, hogy ez fog történni. Marikáék földönfutók lettek, az életük belefér három szatyorba. Tőlünk kaptak egy nagy babakocsit, a velük maradt három kicsi belefér, nekik ez is nagy könnyebbség, mivel négy kilométert gyalogolnak napjában az óvodáig, meg vissza.”

„Megvetettem volna magam, ha nem segítek” – Kiss Anikó a szegénység ellen

Amikor Anikó hasonló ügyekben elkísér egy asszonyt a gyámhivatalba, rendre előfordul, hogy az ügyintéző csupa degradáló dolgot kezd sorolni a családról attól kezdve, hogy az egyik nagybácsi börtönben van, addig, hogy nincs függöny az ablakukon – nyilván, hogy önmagát igazolja. S Anikó ilyenkor hiába próbálja leállítani a szózuhatagot azzal, hogy ez, így etikátlan.

„De azért vannak eredményeink is – mondja büszkén Anikó. – Olyan eset is volt, amikor eljutottunk odáig, hogy az édesanya kiállt magáért, ott, ahol addig kizárólag lekezelően bántak vele.”

Tíz emberre egy fületlen bögre

„Én is mindig tanulok – gondolkodik el Anikó, aki nyolc éve hónapról hónapra járja a tartós mélyszegénységben élő roma családokat. – Minek nektek öblítő, annak az árából két napig főzhettek, mondtam például egy fiatal édesapának. Mert akkor még nem tudtam, hogy akár öt adag ruhát is kénytelenek egy vízben kimosni, olyanokat, amelyeket télen éjszakákra sem vesznek le. S ezek a textíliák akár öt napig is száradnak a fűtetlen szobában, miközben büdösödnek. Igen, kell az öblítő. Ilyen aprónak tűnő dolgokban is arra törekszem, hogy megértsem a másik igazát!”

A cigánytelepeken a családok többsége kútról hordja a vizet, a törvény szerint ugyan ez százötven méternél nem lehet messzebb, de erről a hatóságok rendre megfeledkeznek… Miközben nem nehéz belátni, már az nagy nehézség, ha csak az udvarban van a víz.

„Ha valahova mégis be van vezetve, csatorna nincs, hisz annak megterveztetése és engedélyeztetése pénzbe kerülne, amire ezen a vidéken végképp nem futja. Marad helyette a talajterhelési díj fizetése, mely a többszörösére rúg, mint az elfogyasztott víz ára. Tehát a legszegényebbeknek a legdrágább a víz” – foglalja össze a szomorú helyzetet Anikó.

A legaggasztóbb természetesen az, hogy biztonságos ivóvízhez sem jutnak a családok.

„Ezt úgy képzeld el, hogy egy kiérdemesült festékes dobozban áll a víz, ebből mernek iváshoz, főzéshez egy fületlen bögrével, mely kézről kézre jár, és melyet akár tíz ember is közösen használ – festi le a körülményeket Anikó. – Hogy mennyi betegség melegágya ez az állapot, az nyilvánvaló: a hepatitistől a torokgyulladásig bármi előfordulhat. Gyógyszerre nincs pénz, és nagyon gyakori a visszafertőződés.”

„Megvetettem volna magam, ha nem segítek” – Kiss Anikó a szegénység ellen

Gazdagságot kell vinni

„Nem lehetne elrakni a ruhákat?” „Nem lehetne elővenni a seprűt?” És sorolhatnánk a kérdéseket, melyek akár jóindulattal is záporoznak az érintettek felé, és melyeket Anikó szintén hall nap, mint nap.

„Ezek mind a mi polgári életünk elemeit, a többségi társadalom szempontjait tükrözik, és mi éppen ez utóbbiak megváltozását várjuk a mozgalomtól – mondja Anikó. – Mert innen nehéz elképzelni, belehelyezkedni az ottani körülményekbe, hogy például nincs ruhásszekrényük, legfeljebb egyetlen polc mind a nyolcuk számára. És a szenvedés a hidegtől, a tartós fázástól, a félelem attól, kihűl a gyereked vagy te magad, szintén oly távol van a mi világunktól! Láttam én, hogy amikor egy fórumon megkérdezték ezeket az embereket, ki fűtött már széklábbal, tízből tízen jelentkeztek. De hogy mindezt megélni milyen lehet, azt akkor értettem meg, amikor egy hajléktalan ember arról beszélt, milyen jó volt bevizelni, érezni a 36 fokos meleget egy percig legalább, amint a forró vizelet végigcsorgott a lábán…”

Furcsa meg nem értések vannak az adományozás körül is. Hogy ez nem szólhat arról, „legalább megszabadulok a nem használt cuccaimtól, a régi ruháimtól.”

„Én mindig azt mondom, ahol szegénység van, oda gazdagságot kell vinni – vallja Anikó. – Hogy a gondolkodásunkat kell megfordítani. Hogy más használt ruháit hordani, igenis, még a legnagyobb ínségben is nehézség lehet, hiszen amit viselsz, azzal közvetíted önmagad a külvilág felé.”

Anikóék a hosszú évek alatt nagyon pontos protokollját dolgozták ki az adományosztásnak.

„Első a helyiség megszerzése, nem osztunk utcán, furgonból – kezdi sorolni Anikó. – Még ez sem könnyű: a helyi vezetők olykor nem adnak termet, emiatt meghiúsult már adományosztás. Azt gondoljuk, ezzel a függést tartják fenn: ami jó, csak tőlük jöjjön. Nálunk egyszerre csak öt ember válogat benn, a többiek türelmesen várnak sorukra. Mindenkinek jut. Ügyelünk arra, hogy ne viszályt hagyjunk magunk mögött, hanem elégedettséget.”

Ez különösen fontos, hiszen, mint ahogyan Anikó fogalmaz, ez nagyon sérülékeny élet. Ahonnan egyedül, önerőből nincs menekvés. És a sok nélkülözés már szétverte a szolidaritást, itt nincs barát, rokon. Itt a házaikat is fizikailag kell őrizniük, hogy a még nincstelenebbek ne osonjanak be…

„Megvetettem volna magam, ha nem segítek” – Kiss Anikó a szegénység ellen

„És itt már csaknem mindenki valamilyen mentális betegségben szenved – mondja Anikó. – Ne csak a szerhasználatra gondolj. Például egyre több anya, asszony küzd pánikbetegséggel, a gyerekeik pedig egyre többen hiperaktivitással, figyelemzavarral. Utóbbiakkal gyakran előfordul, hogy hazaküldik őket az iskolából, mert rosszak… Az áldozathibáztatás tipikus esete: amikor a beteget a tünetei miatt büntetik meg… A kilátástalanság és a reménytelenség mellett, meggyőződésem, hogy mindezen lelki esendőségnek fizikai okai is vannak, az éhezés, a nélkülözhetetlen tápanyagok tartós hiánya, amely már a magzati életben elkezdődik.”

Mindezt súlyosbítja Anikó tapasztalatai szerint, hogy itt a bürokrácia is teljesen szétesett, onnan támogatást várni nem lehet.

„El sem hinnéd például, hogy itt rendszeresen előfordul, beadsz egy kérvényt a hivatalba, és azt nem iktatják, semmi nyoma sincsen” – fűzi hozzá.

„Odaadod a kislánynak a babádat?”

Messzire jutottunk a beszélgetésben, de engem az is nagyon érdekelt, honnan indult Anikó életútja, honnan ez az elhivatottság mások megértésére. Sikeres képzőművész, képei különlegesek, amelyeket ő kinetikus festményeknek nevez, hiszen darabjai mozognak, forognak, ráadásul filmre is veszi – mindez lehetne egy teljes, alkotásban gazdag élet. De 2012-ben állított ki utoljára a belvárosi Ráday Galériában, és csak remélni tudja, hogy ez a nyár nem szalad el műtermi munka nélkül. Ugyanakkor most is nagyon komoly ügyekkel foglalkozik, az érintett pár család számít rá.

„Én úgy vagyok művész, hogy a kapott tudást és érzékenységet magányos műfajként az alkotásaimban jelenítem meg, társadalmi szinten pedig a SZOCSOMA-ban. Ilyen egyszerű. De, persze, nem innen indult az egész, de még onnan sem, hogy tanárként azt kértem, hadd dolgozhassak a XIII. kerületben, hogy ott roma gyerekekkel foglalkozhassak. Négy éves koromban találkoztam először ezzel a világgal, amikor néhány hónapot magam is a fóti gyermekvárosban töltöttem, mert édesapám súlyos tüdőbeteg volt, szüleim így átmenetileg nem tarthattak maguk mellett.”

„Megvetettem volna magam, ha nem segítek” – Kiss Anikó a szegénység ellen

Anikó kicsi gyermekként egy olyan univerzumba csöppent, ahol rajta kívül a gyerekeknek nem volt senkijük és semmijük. Azzal, hogy őt látogatták, hogy hoztak neki édességet, kiváltságosnak számított: ott az érezhette királylánynak magát, akinek hús-vér szülei voltak.

„Ők mind a testvéreim! Mondtam már akkor ottani gyerektársaimról, akikkel a szüleim közösen lefényképeztek – meséli Anikó. – Megmosolyogtak, én észrevettem, és nem mentem el mellette, ismételgettem a mondatot, komolyan kellett venni. Nem emlékszem életemben ennél erősebb állításra. Tudok így érezni ma is, ilyen intenzíven megélni a testvériséget.”

Így abban sincs semmi meglepő, hogy Anikó korábbi történeteiben olyan emlékek bukkannak fel, mint például amikor unokatestvérének odaajándékozta kedvenc farmernadrágját, melyet egyébként autóstoppos nászútjukon, Brüsszelben vett magának, mert a fiúnak ez volt minden vágya. Vagy amikor gyerekkorában egy strandolás alkalmával édesanyja megkérdezte tőle, „Anikó, odaadod a kislánynak a babádat?”, és ő zokszó nélkül átnyújtotta…

„Semmi irigységet nem plántáltak belém a szüleim” – teszi hozzá.

És hogy ő és férje mit plántált a ma már felnőtt saját gyerekeibe?

„Én semmit sem erőltetek – mondja. – A lányom, aki egyébként már gyerekkorában elárvult kisállatokat fogadott örökbe. A csúcs egy kétségbeesett hajléktalan ember megmérgezett farkaskutyájának és a gazdinak a kórházba szállítása volt az akkori kispolszkinkkal. A kutyust locsolni kellett, hogy az utat túlélje, képzelheted milyen szag terjengett a járműben még fél év után is. De a kutyus megúszta, és ez a lényeg, megvetettem volna magam, ha nem segítek, kislányomnak csalódást okoztam volna. Fiam is az emberi jogok tisztelője, nagyon jóérzésű ember, aki hasonló területen végez önkéntes munkát, ő is meghozza az áldozatot a maga életében, magas szintű értékrendje szerint, nem kell szégyenkeznem. Miként férjem és barátaim is ebbe a segítő, elfogadó körbe tartozó emberek: érzékenyek mások igazára. És nekem ennyi elég.”

Szponzorált tartalom

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése