Amióta az eszemet tudom, mindig összeszorul a szívem, amikor egy iskola bejárata előtt állok. Előjönnek a régi emlékek, a lámpaláz, a vizsgadrukk, az ismeretlentől való félelem; ez az érzés azonban teljesen elhagy, amikor a Pápai Erkel Ferenc Ének-Zenei Általános Iskola kapuját átlépem. Az épület örömteli zsivajtól visszhangzik, az aulában a játéktól kipirult arcú kicsik sorakoznak, a bejárat melletti táblán pedig ez áll: Mosolygós Iskola – és ekkor még csak nem is sejtem, hogy 32 tündéri kisdiáknak köszönhetően az elkövetkező két órában fülig ér majd a szám.
Az első emeleten a 3. z.-sek várnak rám, osztályfőnökük, Lívia néni ugyanis benevezte őket a Nők Lapja Café Keressük az ország kedvenc osztályát pályázatára. “A mi osztályunk nagyon jó kis közösség. Együttes munkával, egy hatalmas boldogságtablóval, elnyertük a Boldog Iskola címet, amire nagyon büszkék vagyunk. Azóta már három osztályban is zajlanak boldogságórák, mert szeretnénk megpályázni az Örökös Boldog Iskola kitüntetést. Sikerült megszereznünk a Mosolygós Iskola címet is, hirdeti az iskola bejáratánál a tábla, hogy jó hozzánk járni gyereknek, felnőttnek egyaránt” – írta levelében.
A tanár néni egyáltalán nem túloz. Ebben az iskolában tényleg sikerült megvalósítani valami nagyon fontosat: olyan gyerekek járnak ide, akik – képességeiktől, lehetőségeiktől teljesen függetlenül – egy olyan intézmény kapuit léphetik át minden reggel, amely biztosítja nekik a legfontosabbat, a felhőtlen gyermekkort.
“A mi iskolánkban minden énekel. A csengő kezdi reggel, s az osztály ráfelel. Énekel a tábla, hogyha kréta szántja. Nálunk abból is muzsika fakad, ha nyikorog a pad…” – énekelik az Erkel-kendős diákok.
A csoda mögött természetesen egy csapat felnőtt, többek között egy jóságos igazgató néni és egy olyan osztályfőnök áll, aki pontosan tudja, milyen fontos szerep az övé. “Én vagyok a tyúkanyó, ők a kiscsibék – nevet Kindertné Surányi Lívia. – Azt szeretném, hogy jól érezzék magukat. Elvégre ez egy alapozó időszak, ez egy életre meghatározó élményt jelent a gyereknek, arra a pedagógusra, aki megtanítja írni, olvasni és számolni, örök életére emlékezni fog.”
Neki köszönheti az intézmény a boldogságórákat is, másfél évvel ezelőtt ugyanis belevágott a boldogságóra-programba, amit Bagdi Bella, a Jobb Veled a Világ Alapítvány elnöke 2014-ben indított útjára. A boldogságórákon a gyerekek olyan fontos dolgokról tanulnak, mint a pozitív gondolkodás, az emberi kapcsolatok, az élet apró örömei, a hála vagy a bocsánatkérés.
Osztálytermükben minden a tanultakra emlékezeti őket. Az örömfalnak nevezett faliújságon azok a témák szerepelnek, amiket már alaposan körbejártak.
Örömládába gyűjtik, hogy mit jelentenek számukra az élet apró örömei.
Bagdi Bella dalától visszhangzik az osztályterem.
“A boldogságórák hatására megváltoztak a gyerekek társas kapcsolatai. Tudatosabban segítik egymást. Barátkoznak egymással. Érzékenyebbek. Sok olyan témát érintenek, amiről úgy gondolnánk, hogy természetes. Pedig nem” – magyarázza az igazgatónő, Heizer Zoltánné.
Boldogságórán a gyerekek megértik és megtanulják, hogy miért fontos például az ölelés. Míg sokaknak ez játszi könnyedséggel megy, másoknak idő kell, mire képesek őszintén kitárni a karjukat.
Hasonlóan fontos téma a bizalom: a gyerekek nemcsak azt sajátítják el, hogy milyen bizalommal kitüntetni társaikat, de azt is, hogy azzal visszaélni nem szabad.
És hogy megértsem, hogyan tanulnak ezekről a nagyon is komoly témákról, a gyerekek bemutatják a játékos gyakorlatokat. Egy kisfiú a tanár néni öleléséből nekifut…
…és osztálytársai szoros hálójába repül. Látni, eszébe sem jut, hogy féljen, és tényleg, társai olyan erősen tartják, hogy teljesen belilulnak az ujjacskáik.
Osztályfőnökük hangsúlyozza, nincs teljesítménykényszer, nincs szorongás. A gyerekektől nem várnak el olyan teljesítményt, amit nem tudnak megugrani – és ezt a szülőkben is igyekeznek tudatosítani. Ebben az osztályban nemcsak az ötösnek, de a négyesnek is nagyon tudnak örülni.
“A boldogságóráknak köszönhetően szoros közösséggé kovácsolódtak össze. Minden gyereknél van összetűzés és haragszomrád, ez természetes, de őszintén bocsánatot tudnak kérni. Nem is kell már beavatkozni” – magyarázza Lívia néni, aki azért hozzáteszi, egyáltalán nem angyalok ülnek a teremben, előfordul a piszkálódás és a nézeteltérés, de a gyerekek már elég okosak ahhoz, hogy ezt egymás között elrendezzék.
“A boldogságprogramnak köszönhetően a gyerekek megküzdési stratégiákat kapnak a kezükbe. Megtanulják, hogyan tudnak kijönni olyan helyzetekből, amelyek számukra kellemetlenek. Megtanulják, mindenre van megoldás, hogy mindig van kiút. Ha valakinek nehezebben megy a tanulás, annak segítünk. Akinek beilleszkedési gondjai vannak, azt támogatjuk. Az osztályban például nincsenek kiközösítések, nincsenek periféria-gyerekek, akik kiszorulnak a népszerű gyerekek mellől” – folytatja.
Amikor a gyerekeket kérdezem erről, játszi könnyedséggel magyarázzák: “Összetartók vagyunk: ha valakinek nehezen megy a tanulás, akkor segítünk neki” – bizonygatja egy kisfiú, és még engem is meggyőz, ha a matekkal gondjaim lennének, nekem is segítene.
“Például ha valaki sír vagy fáj a hasa, annak segítünk, hogy ne fájjon. Biztatjuk, hogy ne sírjál, mert jó lesz” – veszi át a szót egy másik fiú. Ő arra az osztálytársra gondol, akiről tavaly kiderült, Crohn-beteg, és akit az egész osztály felkarolt: támogatták, hogy végig tudja csinálni a tápszerkúrát, a gyerekek megértették, nem kínálhatják az ételeikkel, amikor pedig magántanuló lett, a gyerekek jártak hozzá játszani.
Ahogy a teremben körbenézek, nyugalom jár át, hiszen egy olyan generáció kis képviselőit láthatom magam előtt, akikre a világnak hatalmas szüksége van. Boldog vagyok!
