Egyszerre felszabadító és kijózanító élmény beülni az öttagú mozgássérült osztályba, amelybe annyi szeretet fér, mint egy egész "normális" iskolába. A tanítók lazák, közvetlenek, fiatalosak, leereszkedő gagyogásnak, fölösleges cukiskodásnak nyoma sincs, a gyerekeket teljesen partnerként kezelik. Minket pedig teljesen elvarázsolt ez a kis közösség.
Az osztályterem előtt azt hiszem, rossz helyen járok. Akkora a zaj, hogy legalább húsz gyereket képzelek az ajtó mögé, pedig elvileg az ország egyik legkisebb osztályába, a Pető Intézet ötfős 3. a.-jába jöttem. Jó helyen járok: ők azok, ráadásul egyikük, Dia hiányzik. A két konduktor-tanító, Beatrix és Erika néni gyorsan megnyugtat: mindig ez van, ők öten (illetve ezek szerint négyen is) képesek hatalmas bulit összehozni egy amúgy nyugodt hétfő délután is.
A kis terembe legfeljebb a polcokra gondosan lepakolt táskák és precízen szortírozott munkafüzetek, feladatkönyvek emlékeztetnek arra, hogy osztályteremben vagyunk, az egész inkább egy játszóházként kialakított fejlesztőközpont. A 3. a.-ban azonban a rendes tananyagot tanulják pontosan olyan ütemben, ahogy egy átlagos általános iskolában, ami hatalmas kihívás, ötletes, kreatív megoldásokkal. Virág, Gréta, Jancsi, Szabi és a most hiányzó Dia “csupán” mozgássérült, egyébként okosak, hatalmas szívük van, nagyon viccesek, és imádnak táncolni.
“Janó a csajozós”, figyelmeztet Beatrix, rögtön értjük, miért. Minden idegszálával azon van, hogy befejezze a rajzot, megküzdve a folyamatos túlmozgásával. Egyszerre kíváncsi és szigorú tekintettel méri fel az embert, látszik, elég egy pillantás, és tud ő mindent. Janó egyébként hatalmas focidrukker, Király Gábor a kedvence, a nagy meccsek alatt végig szürke macinadrágban nyomta, “a Jézuska mezt és kapuskesztyűt hozott neki”, meséli a tanító, Janó arca pedig sugárzik.
Minden anyuka olyan kislányt szeretne, mint Virág. Ahogy beszélek vele, nem is tudom, hogy én kenem-e kenyérre őt, vagy fordítva, az viszont kiderül, hogy állatvédő szeretne lenni, mármint teljes állásban. Felnőtt fejjel egy pillanatra indokoltnak tűnik a kérdés, hogy mit csinál egy állatvédő, de rögtön megbánom, ahogy felteszem: “jaj, mit? hát védi az állatokat!”, nem is értem, miért kell akadékoskodnom. Kedvence az oroszlán, mert szereti a kölykeit.
Gréta botokkal és kiscsizmával is pár centivel a föld felett jár, elképesztően kreatív, ötletel, asszociál, empátiájáról pedig mindent elmond, hogy arra a – egyébként, belátom, tényleg béna – kérdésre, hogy mi lesz, ha nagy lesz, nem mond semmit, majd amikor a többieket kérdezem, mindig közbeveti, hogy “ja, én is az leszek!”. “Az biztos, hogy művész lesz, mit lesz, ő már most a mi kis művésznőnk” – segítenek ki a konduktorok.
Szabit nehéz szóra bírni. Egyébként ő a legnagyobb partiarc, folyamatosan bohóckodik, farsangi monológja már most legendás, most viszont zavarban van, talán tőlem, talán a fényképezőtől, vagy inkább mindkettőnktől. Nem teszi le a 3D-s kirakót, ami csak nem akar kirakódni, Szabi viszont nem adja fel, ha valami leesik, felveszi (ami tízszer olyan bonyolult és hosszú művelet, mint az egészséges harmadikosoknak), ha szétesik, kezdi elölről. “Matekból penge, informatikus szeretne lenni, és az is lesz.” Egyetértünk.
“Egy gyönyörű, barna szemű hercegnő – meséli Beatrix a most hiányzó Diusról. – A legokosabb az osztályban, jó tanuló, húzza a többieket. Szociális, segítőkész, cserfes kislány. Iszonyatos akaraterő van benne, nagyon kitartó és szorgalmas. Tanórák előtt mindig ő az első, aki megkérdezi, hogy milyen tankönyvet osszon ki a gyerekeknek, vagy kioszthatja-e a tolltartókat. Mindig keres partnert a játékra, szeret beszélgetni a kedvenc nénikkel. Mostanában legtöbbször babáznak, barbiznak, főzőcskéznek, a családban látottakat játsszák el.”
A főzőcskézés egyébként azt jelenti, hogy külön készítenek hüvelymentes tésztát az allergiásoknak és főzeléket azoknak, akik csak pépeset tudnak enni. Játékból.
Mind az öten sérült központi idegrendszerrel, de ép értelemmel születtek, csak segédeszközökkel képesek járni, ülni. A lábaikat érinti inkább, de Janónál az összes végtag koordinációjával és a beszéddel is gond van.
Kisebb-nagyobb adagokban egész nap mozgatják őket, a fejlesztést beépítették a napi rutinba. A tudományra kár lenne várni, egy-két kisebb műtéttel könnyebbé tehetik a gyerekek életét, de senki sem számít csodára, áttörésre.
Ők persze nem úgy gondolnak saját magukra, mint hibás testekre, amibe bezárták csodás agyukat. Nekik ez a természetes, legfeljebb azt kérdezik sokszor, miért nézik meg őket az utcán. “Nincs értelme szépíteni, nyíltan, őszintén kell kezelni, hogy mások, csak így tudjuk felkészíteni őket arra, ami odakint vár rájuk.” Igyekeznek olyan gyakran kiszabadulni, ahogy csak tudnak: fagyizás, mozi, park, állatkert, “jó lenne kicsit eltávolodni Pesttől”, nem mozgássérültgyerek-barát város ez.
A tanítók lazák, közvetlenek, fiatalosak, leereszkedő gagyogásnak, fölösleges cukiskodásnak nyoma sincs, a gyerekeket teljesen partnerként kezelik, ezzel pont akkora felelősséget rakva a vállukra, amiből tanulni tudnak. Érzik, hogy ezzel kilógnak a poroszos, rendpárti, szabálymániás pedagógusszerepből, amin csak nem akarja magát túltenni ez az ország, de nem bánják.
Ők itt vannak reggeltől estig, úgy élnek a gyerekekkel, mint egy család, pontosan tudják, mi a különbség Szabinál a “jaj már!” és a “nem igaz!” között, és rutinosan dekódolják Janó saját használatra feltalált beszédhangjait.
Nem véletlenül tartanak ott, ahol az ország többi harmadikosa, hiába jár ez számtalan trükkel, kerülőúttal. Az alig érthető beszédű Janó úgy szavalja a memoritert, hogy az egész osztály meghatódik, más feladatoknál viszont betűnként kell sorolni az ábécét, ő pedig jelez, melyik a következő betű. “Ez nem munka, nem is tudunk rá így gondolni, ez sokkal több, ez hivatás. Az ember vagy teljesen jelen van, és mindenét beleadja, vagy nem ér semmit.”
