– Imádom őt, bár gondolom, ez így természetes. Szoros napi kapcsolatban élünk, és nem csak azért, mert pár száz méterre lakik tőlem, hanem mert fontosak vagyunk egymásnak. Működik – és gondolom, míg élek, működni fog – egyfajta szimbiózis köztünk, ami annyira erősen összetart minket, hogy gyerekkoromban el sem tudtam képzelni, milyen lesz, ha már nélküle kell boldogulnom, ha majd nem lesz minden pillanatban velem. Tudom, ő is hasonlóképpen érez velem kapcsolatban, mert – és ez a mi esetünkben nem egy olcsó közhely – én vagyok neki a világon a legfontosabb: értem él, értem tesz mindent.
– Hát nem. Nagyon nehezen ment, annak ellenére, hogy érettségi után elkerültem otthonról, és a nagymamámhoz költöztem, aki ugyanolyan odaadással és szeretettel vett körül. Édesanyám akkor is hiányzott: mintha a köldökzsinórral még mindig össze lettünk volna kötve, és ez a viszony csak pár éve változott meg, úgy vélem, előnyére, hiszen az elszakadás minden ember életében egy természetes és szükségszerű folyamat. Zavarni kezdett, hogy nem a magam életét élem, hogy folyton azon gondolkozom, vajon mit szólna ehhez vagy ahhoz, sőt, ha feltettem egy kérdést, az ő hangján, az ő gondolataival válaszoltam magamnak. Tudtam: kell, hogy legyen egy saját értékrendem – nem azért, mintha a mamám bármilyen szempontból rosszul ítélné meg a dolgokat, de a saját szememmel kell látnom, a saját érzéseimre kell hallgatnom ahhoz, hogy önmagam legyek. Persze, az én értékrendem hasonlít az övéhez, hiszen tőle tanultam, tőle kaptam mindent, belőle vagyok.
– Szeretetben és békében. Soha nem veszekedtünk – bár ehhez tudni kell, hogy született jó kislány vagyok. Mindig lelkiismeretesen tanultam, szorgalmasan csináltam otthon a leckéimet, gyakran rám is szólt: „Elég lesz már kislányom abból a sok magolásból, nem kell mindenből ötöst hoznod folyton. Tanulj meg néhány dolgot jól, a többit nem kell olyan komolyan venni. Inkább menj ki egy kicsit biciklizni…!” Később sem voltam egy „bulizós” kamasz, ritkán jártam el otthonról, nem csináltam semmi őrültséget, nem lázadtam, hiszen nem volt ki, vagy mi ellen. Talán rendeztem néhány nagyjelenetet, hisztiztem egy kicsit, de ő fel se vette. Csodálatos pedagógus – azt szoktam mondani, hogy az én anyukám egy állatszelidítő: a végtelenségig türelmes, és akivel nem találja meg a hangot, az nem is érdemli meg, hogy bárki szóba álljon vele.
– Soha. Talán irányított, finoman úgy, hogy szinte észre sem vettem, de semmire nem mondta, hogy ne tegyem, tiltani meg végképp nem akart – igaz, ahogy mondtam, eleve más volt köztünk a viszony, és nem is csináltam semmi olyat, amitől tiltani kellett volna. Ha nem értett velem egyet – akár egy kellemetlen helyzetben, vagy mert nem helyeselte egy párkapcsolatomat – mindig tapintatosan viselkedett, tiszteletben tartotta, és soha nem tett szemrehányást, nem korholt miatta. Általában én voltam ideges, mert tudtam, hogy átlát rajtam, és hiába is bizonygatom dacosan, hogy nekem így jó. Csak amikor már beláttam, hogy nekem így mégsem jó, árulta el, hogy milyen nehezére esett elfogadnia a helyzetet. Az embernek azonban szüksége van a negatív tapasztalatokra, ezért ma már csak akkor osztom meg vele a gondjaimat, ha túl vagyok rajtuk. Az én dolgom átrágni magam a problémákon, és meg akarom kímélni őt attól, hogy együtt kínlódjon velem.
– Hát persze, ha bármilyen kis boldogság ér, azonnal hívom, vagy gyakran a segítségét kérem valami mindennapos dologban, és ő rohan, mint minden jó anya. Én is megpróbálok segíteni, ahogyan csak tudok, hogy legalább valamennyit viszonozzak abból a sok jóból, amit tőle kapok és kaptam. Ez ugyan néha gyerekesen sül el, ahogy nemrég is megesett velünk egy aranyos történet, ami annyira jellemző volt mindkettőnkre. Külföldről jött haza, és megbeszéltük, hogy kimegyek elé a Keletibe. Ki volt számolva minden percem, utána próbára mentem, úgyhogy időben oda akartam érni. Minden rendben volt egészen addig, amíg a Keleti közelében, az egyik kereszteződésben a kocsim fel nem mondta a szolgálatot. Persze, a belső sávban álltam a forgalom kellős közepén, és egyre pánikosabban törtem a fejem, hogy most mit tegyek. Szerencsére az egyik közeli standon álló ember megszánt, segített letolni a kocsit, és kétségbeesésemet látva még azt is felajánlotta, hogy elvisz a pályaudvarig. Akkor már igencsak késésben voltam, és idegességemben fel-alá rohangáltam, mert a vonat már nem állt bent a vágányon. Mire nagy nehezen megtaláltam a mamámat, ő már több mint fél órája várt rám. Amikor megláttam, üvöltve-bőgve a vállára borultam, hogy: „Jaj, Mama, az a hülye kocsi lerobbant…” Ő meg csak mosolygott, nyugtatgatott és simogatta a fejem: „Semmi baj, hiszen megígérted, hogy jössz, hát mire ez a nagy ijedtség, kislányom?…”
