Nevek tengerén

A Cucuka név rendelkezett ugyan valamiféle naiv bájjal, de féltettük elsőszülöttünket a diszkriminatív előítéletektől.

A nevek kiválasztása, ízlelgetése az utolsó hónapok kedves szokásává vált. Külön listánk volt azokból a nevekből, amik nekem tetszettek, amik a férjemnek, és persze volt közös listánk is.

Figyeltünk a jó hangzásra, a magánhangzók és mássalhangzók megfelelő egybecsengésére, ritmusára, a kemény és lágy hangzók arányára. Gondosan, szinte a realista írók módszerét követve, analizáltunk minden nevet történeti háttérrel együtt, de a lista szűkítésének ügyében sokkal előrébb nem jutottunk.

Egy röpke kísérlet erejéig a szürrealisták asszociatív módszerével is eljátszottam, de párom vezetéknevére csak a névnek bajosan nevezhető sonka jutott eszembe.

Az utolsó hónapban a mamám is beszállt a válogatásba, mert az ismerősök kérdésáradatára, miszerint fiú lesz-e vagy lányka, illetve mi lesz a neve, még a kijelölt dátum előtt két héttel sem tudtunk mit mondani.





Lassan úgy éreztük, hogy a „mindegy csak egészséges legyen” válasz kezdi elveszíteni diplomatikus eleganciáját. Körülbelül ekkorra Gombóc is megkönyörült rajtunk, és megmutatta azon részét, amiből az orvos arra következtetett, hogy fiú. A férjem az üdvözültek mosolyával ment vissza dolgozni, és sietett minden lányos kollégájával közölni a hírt.

Csak az utolsó napokban döbbentem rá, hogy a bizonyosság tudatában lány nevet egyáltalán nem választottunk. Mert mi lesz, ha megtréfál bennünket egy belógó köldökzsinór, vagy egyszerűen Gombóc fityiszt mutat nekünk.

Még az improvizáció lehetőségének gondolatát is szerettem volna elkerülni, mert stresszhelyzetben nekem csak egyetlen női név jut eszembe, és úgy gondoltam, hogy szűk családomban elég két Rozália.

Pocakot szerencsére egyáltalán nem foglalkoztatták ezek a kételyek. Ő remekül érezte magát még akkor is, amikor négy nappal a kijelölt dátum után beimbolyogtam a szülészetre.





Apás szülésünk volt, – én nem is tudtam volna másként elképzelni – és amíg én szerencsétlenkedtem a labdán, üldögéltem a szülőszéken illetve masíroztam az infúziós állvánnyal, a férjemnek három dologra kellett figyelnie: féken tartani a kórház-iszonyát, istápolni engem, és jó nevet mondani.

Amikor a nap végén a kezemben tartottam a még alig egy perces, borzasztóan síró Balázst, úgy éreztem, hogy nemcsak a kisfiúnk, hanem én is új nevet kaptam. Mert ezentúl, amíg élek, úgy hívnak engem, hogy anyuka.