Járóka járatok

“Milán állt”

Szóval egy ponton úgy éreztem, hogy minden anyába programoztak valami kis kalendáriumot, csak belőlem felejtették ki, ezért aztán engem minden teljesen felkészületlenül ér.

Milán állt. Álldigált, és nagyon kicsike volt már az a kis ketrec, ami fehér kiságy néven szerepelt szobája berendezései között. Kicsike volt és szűkös, és naponta éreztem, valamit kell tennem, hogy a gyerek szabadabbnak érezhesse magát. Járóka kell, az tán nem ment ki a divatból, mint a pólya! Vagy ha kiment, hát majd nálunk lesz, mert járóka az kell! A családi kasszát tekintve nem álltunk valami fényesen, meg különben is, úgy gondolkodtunk egy csomó dologról, hogy bőven jó, ha egy-két baba előtte már szépen otthonosra hízta, taposta, lapogatta. Szóval semmi bajom nem volt azokkal a dolgokkal, amiknek nem Milán volt az első tulajdonosa. Járóka-ügyben hirdetéseket kezdtem nézni, találtam is hamar egyet, meglepően közel hozzánk, meglepő áron, ezer forintért, „régi típusú fa járóka”, Istenem, álmaim álma!

A fiatal házaspár egy Milánnál alig nagyobb gyerekkel gyürkőzött a vadiúj lakás kisebbik szobájában, amikor a telefonálás után odaértünk. A nagyobbik szobában ügyesen összecsavarozva ott állt a „járóka”. Mutatták mosolyogva, hát erről lenne szó, mondtam, nahát, remek. És közben végigfutott a hátamon a hideg. A „járóka” egy kiságy volt, valamivel nagyobb ugyan az eddiginél, de klasszikus kiságy, a vak is láthatta. Mielőtt a párom hangot is adott volna a felismerésnek, mondtam: pompás, és odanyomtam az ezrest az anyukának, aztán hirtelen szétszedettem a „járókát” az apukával, már passzíroztuk is be a kocsinkba, és szaladtunk el vele. A párom egy szót sem szólt, én csak azt bírtam mondani, hogy „nahát, annyira helyesek voltak, és még azt sem tudták, hogy ez nem járóka”!

Egy ismerős ismerőse aztán felhívott, hogy menjek ekkor meg ekkor, ide meg ide. A megadott hely az erdő közepén volt, de hát gondoltam járókáért mehetek én a világ végére is. A megbeszélt helyen egy fiatalasszony várt minket, aki bevezetett egy hétvégi sufniba, ami egy telek legtetején állt valóban az erdőben. A sufniból bocsánatkérések közepette egy eléggé elhasznált hálós járókát szedett elő, és majdnem szégyenkezve mondta, hogy dehogy fizetünk érte, ők a gyerekek miatt tartották itt kint, de már kinőtte mind.

A háló egyik sarkában egy kicsi lyuk is volt, na ezt kreatívan eltüntettem, Milus kezét egy sárga filcdarabra rárajzoltam, kivágtam, és pelenkaöltéssel (milyen jó, hogy ilyeneket is tanultam régen!) beszegtem, aztán ráöltögettem a hálóra, pont a nyílás fölé. Nagyon csinos lett! Milán ezzel együtt sem szerette ezt a hálósat, mert nem tudott benne kapaszkodva felállni.

De addigra már közel volt a megoldás! Egy igazi békebeli járóka egy másik ismerőstől, aki a húszéves lánya gyerekkori járókáját szedte elő a kedvünkért. Mit mondjak? Maga volt a tökély! Amilyennek egy járókát el lehet képzelni, meg lehet álmodni! Négyszögletes, zöld-fehér kis rácsokkal, masszív hempergővel. A járóka, amiben Milán már nemcsak felállt, de apró lábait egymás után rendezgetve lépegetni kezdett.