Sóhajok és vágyak

Nagyon nehéz napokat éltünk, amikor Milán fél éves lett. Az egész csak egy furcsa kis rossz érzéssel kezdődött. Egy olyan “valami nem stimmel”-típusú, apró homlokráncolással. Sohasem voltam a gyors megoldások embere, de a második ilyen rossz hullámnál fogtuk a gyereket és meg sem álltunk vele a délutáni tanácsadásig. Miluskának láthatóan semmi baja nem volt, talán csak a hangulata, talán csak nyüszögött egy picit, talán csak többet volt görbült szájjal.

A doktor néni sem talált semmit, de semmit rajta. Aztán, ahogy a vizsgálóasztalról felemeltem, a hóna alatt a tenyerem egy szilva nagyságú kék csomót tapintott. Abban a pillanatban vált határtalanná az aggodalom.
Másnap reggelre a kórházba mentünk, nem emlékszem már arra az estére, arra az éjszakára, csak a kórházi rendelőre, meg arra a kis mackós rugdalózóra, amiből kicsomagoltam, hogy végre kiderüljön, mi is a baj.

Azonnal meg kell műteni, mondta a főorvos, nem azért, mert életveszélyben van, hanem mert azt a csomót onnan ki kell venni. A BCG oltástól lett, valószínűleg a tű kicsit beljebb ment, és a nyirokcsatornába kerülve az oltóanyag ott „munkált”, és most íme, ezt okozta.
Rövid műtét után gyors volt a felébredés is az altatásból, akkor már Milán hangja is megjött, zokogott, kiabált, de túl volt rajta. Két márciusi napot még a kórházi szobában töltöttünk ketten, és azt reméltük sokáig a közelébe sem jövünk újra.

Relatív, hogy sok vagy kevés idő telt el a következő esztendő nyaráig. Fürdéskor vettük észre immáron a kulcscsontjánál a testszínű csomócskát. Egyenesen a kórházba mentünk, a főorvos sem tudta mire vélni a dolgot, azt mondta, hogy akkor tudja, hogy mi ez, ha kiveszik onnan. Az ultrahang-vizsgálat meszesedést mutatott, azt mondták, hogy ez talán jót jelent.





Majd egy órát volt a műtőben. Sóhajok és vágyak születtek közben a fejemben, hogy mit és miért, és hogy mennyire. Nagy sokára a hatalmas kerekes ágy közepén az én kicsi fiamat tolták kifelé a műtőből. Hadonászott, sírt, zokogott, ahogy magához tért az altatásból. Félelmetes volt így látnom, aztán nagyon mély alvás következett, és délután már nyugtatni, csitítani kellett, hogy ne ugráljon az ágyon.

Az oltás volt az oka megint a műtétnek, de ez csak sokkal később derült ki. Addigra mi már hazamentünk a kórházból, és vártunk egy szövettani vizsgálatra. Annyit tudtunk csak, hogy amit láttunk Milán kulcscsontjánál, az csak a csúcsa volt a kis csomónak, ami a hónalja közepéig benyúlt, és valóban meszes volt.
Egy hét rettenet, sírás, sóhaj és vágyakozás.

Pénteken már nem bírtam tovább, felhívtam a kórházi kezelőorvost, aki teljesen szenvtelenül közölte, hogy persze, megjött az eredmény, ja, hát ők nem hívtak, mint ígérték, de hát jól van, negatív a lelet.

Éreztem, ahogy legördül a kő, akkor határozottan éreztem, ahogy könnyű lettem újra, és sóhajok szálltak, és nyár volt, és hirtelen színes lett körülöttem újra a világ.