Anna barátnőmnek nem gyermekkorából származik a legjelentősebb emlék december hatodikáról. Nem voltak ugyan azok a korai Mikulások sem rosszabbak, vagy kevésbé izgalmasak, mint a legtöbb korunkbeli barátnőnké. Mindketten örültünk kipirosodva, félájultan az izgalomtól a kora reggel megtalált, gyümölcsökkel, csokoládéval megrakott csizmácskáknak. Jó volt tudatlannak, ártatlannak és naivnak lenni, és hinni, hogy valóban a messzi Északról érkezik a fehérszakállú bácsika, s hogy a norvég fjordok jeges öbleiben, netán az Antarktisz jégmezőin gyűjtögeti a Sport és Balaton szeletet, a Dunakavicsot, a Tibi csokit és természetesen a banánt is, hogy aztán az arra érdemesek között szétossza a Kárpát-medencében.
Az ártatlanságunk akkor kezdett veszélyesen ingadozni, amikor az iskolába kerülve hirtelen megsokasodtak a Mikulások és a Télapók. Ha december hatodika hétvégére esett, akkor pénteken mindjárt kettő is jött, az első még délelőtt az iskolában, a másodikhoz, a szocialista Télapóhoz pedig én magam mentem délután apám munkahelyére. Majd hétvégén jött az igazi, a láthatatlan, aki reggelre telerakta a cípőket, ekkor általában már hányingerünk volt a francia drazsétól és a zselés szaloncukortól, s a szoba padlóját elborították a piros zacskók, de este általában jött még egy
társasházi Mikulás is. Ezek a megszaporodott piros-fehér bácsikák egyre gyanúsabbak lettek. Így például az iskolai Mikulás hanghordozása olyan volt, mint a tornatanáré, a vállalati Mikulás szeme alatt éktelenkedő zöldesszürke szemölcs feltűnően hasonlított a portáséra, amelyet mindig irtózattal vegyes csodálattal figyeltem, amikor apám magával vitt munkahelyére.
Azután úgy hét vagy nyolc évesen ártatlanságom végső maradványai is egy csapásra megsemmisültek. A társasházi Mikulás volt az utolsó, akiről még hittem, hogy az, akinek mondják. Alig vártam, hogy másnap reggel kopogtasson Anna, aki közvetlenül felettünk lakott, s akivel mindig együtt gyalogoltunk az iskoláig. Izgatottan készültem, hogy elmondjam neki a csodálatos látogatást. A havas utcán egy ideig szótlanul baktattunk egymás mellett, amikor Anna váratlanul, gúnyos közönnyel odavetetette: “Nálatok is volt tegnap este a Karesz?” “Mi?, micsoda?, tessék?, hogy? a Karesz? a
Karesz??? “Hát a Karesz, Télapónak öltözve.” Fájdalmasan és szégyenteljesen megvilágosodott minden. Igen, évek óta, megfontoltan és az elképzelhető legalattomosabban átvernek! Hát persze, most már mindent értek: a Karesz volt az, a másodikon lakó házaspár férfitagja. Szédelegtem a dühtől és a tudatlanság szégyenétől. Végleg megfosztottak egy álomtól. Ezzel le is zárult az ártatlanság korszaka, s december hatodika ekkortól már nem volt több, mint az év többi ünnepnapjainak egyike, s Anna úgyszintén aligha gondolta volna, hogy számára is tartogat még valami érdekeset ez az ünnep. Nagyot tévedett, hisz közvetve a Mikulásnak köszönhető, hogy immár a második gyermeket várják férjével. Ez pedig a következőképpen történt.
 |
Tíz év múlva, amikor már mindketten az érettségi lázában égtünk, újra tél volt, december ötödikének késő éjszakája. Már régóta aludhattam, amikor valami zajra hirtelen felriadtam. Óvatosan kinyitottam az ablakot, kihajoltam, s megdöbbenve szembesültem azzal, hogy valaki éppen egy óriási létrán igyekszik a magasba, amely Anna hálószobájának ablakpárkányához van támasztva. Mielőtt még visszahőkölhettem volna, a kapaszkodó alak is észrevett engem és gyorsan, fojtott hangon rámköszönt: “Jó estét Tami, nyugi, a Mikulás vagyok, egyébként Ernő, s Annát igyekszünk meglepni az öcsémmel.” Ekkor én is felismertem őt, valóban Ernő volt, az ifjú jogászhallgató, aki már régóta udvarolgatott Annának, inkább kevesebb mint több sikerrel. Óvatosan elhelyezett Anna ablakában néhány csomagot, majd udvariasan elbúcsúztak, összecsukták a létrájukat és távoztak.
 |
Másnap csaknem akkora izgalommal vártam, hogy Anna kopogjon ajtónkon, mint tíz évvel korábban. A havas utcán ezúttal én szólaltam meg először: “Ma éjszaka különös élményben volt részem. Beszélgettem a Mikulással, s kiderült, hogy nem is a messzi Északon tölti az év többi hónapját, hanem szorgalmasan tanul a jogi karon.” Kellett hozzá egy kis idő, amíg Annának megvilágosodtak a történtek. Mi tagadás, irigyeltem. Hisz túl azon, hogy ennek az udvarlásnak én sem tudtam volna ellenállni, Anna e napon visszanyert valamit abból, amit én elveszítettem tíz évvel korábban.
