Maradjon a klasszikusoknál? Válasszon inkább modern mesét a gyerekének? Andersen vagy G. I. Joe? Bambi vagy Csodacsibe? És ki meséljen? Tévé? Lemezjátszó? Szülő? Megannyi döntéshelyzet, és persze mindig a könnyebb megoldás a kecsegtető. Tévé a gyerekszobában, távirányító a gyerek kezében, és a számtalan csatorna. És közben mentegetjük magunkat: kevés az időnk, nagy a gyerek elvárása, és különben is: Piroskát is megette a farkas
Fél a vasorrú bábától
Nem szeretem a klasszikus meséket, mert nagyon véresek. A kecskemama felvágja a farkas gyomrát, Juliskáék a kemencébe kerülnek, a sárkány tüzet okád
Feleslegesen keltek félelmet a gyerekben. Látom is, ahogy kerekedik ki a szeme, ha a boszorkányról mesélek.
 |
Felnőttként sokszor tényleg érthetetlen, hogy miért kell ennyi fantázia szülte szörny egy mesébe? Miért nem valós személyekről szólnak a történetek: morcos hivatalnokról, gonosz főnökről, kiabálós szomszédról? Ha már félni kell, féljen valós dolgoktól.
Pedig hibás a gondolat; a gyerek, aki még olyan kicsit fog fel a világból, pont ezekkel a mesebeli lényekkel oldja fel a szorongását. Mert szembe kell nézni a tényekkel: a gyerek szorong. Látjuk ezt magunktól is, hiszen kezét a szájába gyömöszöli, csipkedi a karját vagy éppen mániákusan cumizik. Szorong, mert a világ olyan nagy, ő meg olyan kicsi.
A mese írja Vekerdy Tamás visszaigazolja ezt a szorongást, szóba áll a gyerekkel, és mintegy azt is mondja: tudom, hogy félsz sokszor, és ez nem is csoda, a világ tele van szorongató dolgokkal. A mese teljes képet ad a világról: van jó és rossz is. De szembe lehet szállni a rosszal, és győzedelmeskedni felette. Na és pont annak sikerül, akire nem is gondoltunk volna: a szegény, szorgalmas lánynak. Aki útja során kimeri a kútból a koszos vizet, letisztítja az ágas-bogas körtefát, megtapasztja a kemencét, és persze mindezért elnyeri méltó jutalmát.
A gyerek követi a mesét, természetesen a szorgalmas, szegény lánnyal, a legkisebb királyfival azonosul, ezáltal oldódik a felgyülemlett feszültség. A sárkány és a vasorrú banya csak megszemélyesíti a ki nem fejezhető dolgokat, és minden jó, ha a vége jó: lehullik a sárkánynak mind a hét feje, amit még megszámolni is remek mulatság!
A jó mesék és ilyenek a régi, klasszikus mesék jól is vannak megírva. Nem véresek, hacsak nem valami rosszul illusztrált vagy egy tényleg véresen megrajzolt rajzfilmben nézi, és nem pedig mesélik nekik.
Csodákra szükség van
Semmi értelme a meséknek. A gyereket a valóságra kell nevelni. Inkább beszélgessünk az élet dolgairól. A fiam például kívülről vágja az egész naprendszert, nem csodálkoznék, ha csillagász lenne belőle. De mit profitálna a tündérekből meg manókból?
| Azok a gyerekek, akiknek rendszeresen mesélnek otthon és a rendszeres mesélés mindennapos mesélést jelent , másfél évvel előzhetik meg nyelvi fejlettség szempontjából a mesét nem vagy alig hallgató kortársaikat az iskolába lépés idejére. |
A gyerekekben indulatok tombolnak. Olyan indulatok, amikről mi, felnőttek beszélni se szeretünk. Mint az az anya is, akinek a hároméves kislánya nemes egyszerűséggel annyit kérdezett, hogy ugyan mikor dobják már a kukába az újszülött kis testvért. De a gyerek nemcsak a testvérét, hanem a szüleit is kívánja néha a kukába, emiatt aztán bűntudata van. Meg rengeteg feldolgozatlan érzelme, ami miatt aztán tovább szorong. Ezt oldja a mese, a jó mese. Amiben, nem titok, vannak gyilkos indulatok, de van az indulatoknak megoldása. Feloldása. A történetben vágyak teljesülnek, és hogy ezek teljesülhessenek, csodákra van szükség. Így a rossz jóra fordul, a gonosz elpusztul, és a jó győzedelmeskedik.
Felnőttmese?
Én akkor se szeretem a régi meséket, amivel még engem is traktáltak a szüleim. Szerintem sokkal jobbak a családi mozik, a Tarzan, a Jégkorszak, Némó nyomában
A gyerek a képektől van oda, mi meg a poénoktól.
 |
A rajzfilmgyártás nagy üzlet, napról napra jönnek az újabb filmek, újabb számítógépes trükkök. A diktátor természetesen Amerika. Kezdődött Hófehérkével, Bambival, amelyek érdemére lehet írni, hogy a klasszikus értékeket közvetítették. Később a jó és a rossz karakterek mellé becsúszott egy-egy viccesebb figura, gondoljunk csak az Oroszlánkirály Timonjára és Pumbájára. Ezzel csak az a gond, hogy ezután már sokkal nagyobb hangsúlyt kaptak a kétballábas alakok meg a folytonos poénok. A technika is változott, a kézzel rajzolt képeket felváltották a számítógépes animációk, a főszereplők is: a királyfiból Shrek lett. Aztán még nem is beszéltünk a Csodacsibéről, a lúzer kiscsibéről, akiből a végén ufóüldöző nemzeti hős lesz. Felnőtteknek persze ezek a filmek jobban tetszenek, de mit ért meg ezekből a gyerek? Azt se tudja, hogy ki a jó, ki a rossz, kinek kell szurkolni, kitől kell félni. A határok összemosódnak. De ezek csak a legnagyobbak a tévéből dömpingben jön a Dragonball, Pokémon, Action Man, Future Batman ahol régen nem az a cél, hogy a gyereket a katarzis felé vezesse, feloldja a feszültségét. A fő szempont a látvány, az akció, nincs folytonosság, és még a történet sem követhető.
A tévézéssel nemcsak az a gond, hogy kontrollálatlanul folyik belőle a haszontalan, rossz mese, hanem hogy leállítja a gyerek fantáziáját. Ül a készülék előtt, és nem tud elszakadni a szaladó képektől (amelyek legtöbbször túl gyorsan követik egymást). Azt hiszi, hogy ez az, amit annyira szeret, ami megnyugtatja, közben pedig a körmét rágja, a haját csavargatja, a kezét tördeli. Nem megy végbe a belső képalkotás ami a mese hallgatása során megtörténik , a gyerek egyre idegesebb, egyre fáradtabb és nyugtalanabb lesz.
De persze a szülőt is meg lehet érteni: csak egy kicsi csendet szeretne. Ha úgy érezzük, hogy muszáj némi nyugalomhoz jutnunk, különben ránk szakad a háztartás, elpattannak az idegeink, akkor videót, DVD-t tegyünk be, amit mi magunk is ismerünk. A korosztályának megfelelőt válasszuk, lehetőleg okosan. Nem döntünk rosszul, ha a magyar meséket, bábfilmeket részesítjük előnyben. Mazsola, Dörmögő és Morzsi kutya remek kezdet lehet, később pedig jöhetnek a magyar népmesék.
Fejből meséljünk!
A gyerek folyton azért nyüstöl, hogy ne olvassam neki a Piroskát. Nem értem, miért ragaszkodik ehhez, hiszen olyan gyönyörű könyveink vannak. Meg nekem is könnyebb persze olvasni, mint improvizálni.
 |
| Itt a vége, fuss el véle! |
Az egyik legfontosabb családi szertartás: az esti mese. A szülő leül a kicsi mellé, és mesél. A gyerek szinte megváltozik, elmereng, mintha nem is volna jelen. Pedig nagyon is jelen van, csak éppen befelé figyel. A gyerek ugyanis a hallottakhoz belső képet készít, fantáziájában látja, amit hall!
Felmerül a kérdés, hogy akkor ne is mutassunk a gyereknek képes mesekönyvet. A mívesen kimunkált, gondos grafika, amire mi már talán azt is mondanánk, hogy kicsit giccses, no, az való a gyereknek. Egy-egy ilyen kép táplálja és továbbviszi a gyerek fantáziáját, de a kicsi kép nélkül is megvan.
És még egy dolog, amiért olyan fontos a fejből mesélés. Jancsi és Juliska a kemencében, a farkas éppen a nagymamát lakmározza
ha naturalista filmen képzeljük, igencsak véresre sikeredne. A szóban mondott mese azonban tapintatos. A gyerek pontosan annyi képet gyárt magának, ami neki jólesik, legtöbbször átsiklik az ilyen részleteken, őt inkább a végkifejlet érdekli. A jó elnyeri jutalmát, a gonosz pedig a méltó büntetését. És aztán itt a vége, fuss el véle
| További tanácsok, ötletek: Vekerdy Tamás: Kicsikről nagyoknak Park Könyvkiadó Vekerdy Tamás: Az óvoda és az első iskolai évek Saxum Kiadó, 2006 Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek Corvina Kiadó, 2005 |
