Mert program kell mindenáron, a gyereknek fejlődnie kell, okosodnia, erősödnie, élményeket gyűjtenie. Ha mégis otthon maradunk, vegyünk új kreatív játékot, hívjuk át a szomszédot, költöztessük át a nagymamát. De tessék! Most is csak úgy mereng, bámul ki az ablakon, folyton nyaggat a véget nem érő kérdéseivel, ül, és semmit se csinál. Mit kellene kitalálni, hogy ez a gyerek ne unja úgy magát?
Mi is az az unalom?
Semmittevés? Elbambulás? Testvérek közti veszekedés? Vagy talán mi húzzuk rá az unalom sémát mindezekre? Hiszen magát a fogalmat is a szülőktől tanulja meg a gyerek, a valódi unalmat a mai gyerek nem ismerheti, hiszen ehhez olyan ingerszegény környezetre volna szükség, ami nem is létezik. Legtöbb esetben a szülőknek van problémájuk az unalommal, ők nem tudnak a szabad óráikkal mit kezdeni, ők ugranak inkább az autóba, ha a gyerek kivonul a konyhába, hogy kérdezgessen. Miért barna, miért ott sétál, miért bácsi? A miérteket pedig a szülők folytatják: miért nem megy a szobába játszani az új babakonyhával? Miért nem hagy békén? Miért kérdezget ennyit? Miért unja már megint magát? Pedig tulajdonképpen ő szenved attól, hogy megint válaszolgatnia kell, ő nem tud az esős-bambulós napokkal mit kezdeni, ő nem tudja élvezni a csendet, a semmittevést.
A gyerekek általában remekül elviselik a céltalan henyélést, nem erőlködnek folyton, hogy valami hasznosat kellene csinálni, nem pedig az ágyon hasalni és ropit majszolni.
Együtt a család
A gyerekek nagyon szeretnek csak úgy együtt lenni a szüleikkel. De mit jelent, hogy csak úgy? Együtt van mindenki, apa se siet a munkába, végre nincs rajta öltöny, amire mindig vigyázni kell, végre nem telefonál folyton, hanem a családdal van. Ébredéskor nem rohan senki kávét főzni, nincs veszekedés a fürdőszobán, be lehet bújni a nagyágyba, lehet hancúrozni, ráérősen reggelizni, pizsamában lófrálni, anyával csokikrémet kavarni, apával kocsit takarítani, kutyát sétáltatni… A család együtt van, és egymásra figyel. Nem lógnak a levegőben a kérdések; a szülők hallják, amit a gyerekek mondanak, és válaszolnak.
Nagy szükség van az ilyen együttlétre. A kisgyerek és a felnőtt is kipiheni az egész heti feszültséget, a hétköznapi robotot, szigorú napirendet. Nincsenek feladatok, szabályok, az egész család csak úgy elvan.
Miért nem tudunk lazítani?
| Tipp: tanuljunk meg pihenni! |
Mint minden, ez is szervezést igényel. Legalább a hétvége egyik napját tegyük teljesen szabaddá: főzzünk előző nap nagyobb adagot, menjünk el étterembe vagy rendeljünk egy pizzát, és ne akarjunk a lakásban mindenáron patikatisztaságot. Lazítsunk egy kicsit az otthonról hozott merev szabályokon: húsleves nélkül is van vasárnap, és kibírja az a bútor, ha csak kéthetente törölgetik le.
 |
Másrészt azért nem működik a családi semmittevés, mert mi magunk se tudjuk elképzelni. Mi menekülünk az unalom elől plázákba, gyerekprogramra, koncertre, cukrászdába, állatkertbe. Természetesen ezek a programok mind megállják a helyüket a gyerek életében, csak nem egymásra zsúfolva. Mintha félnénk otthon maradni. De miért is? Szembe kellene nézni azzal, hogy nem tudunk egymással mit kezdeni? Nem tudunk beszélgetni? Nem bírjuk kezelni a gyerekek közötti veszekedéseket? Nem is szeretünk otthon?
| Tipp: Tartsunk önvizsgálatot! |
Ahhoz, hogy megtaláljuk az otthonról való elmenekülés okát, magunkba kell néznünk. Próbáljunk meg a következő kérdésekre választ adni, és talán segít, hogy akár csak gondolatban, de előbbre jussunk.
Mennyire látom szépnek a lakásom? Esetleg eljött az idő egy lakásfelújításra?
Mikor jó otthon? Egyedül? A párommal? A gyerekekkel?
Ha elengedném a házimunkát (rendelnék ebédet, nem takarítanék, nem mosogatnék…), akkor jó volna otthon?
Mikor játszott együtt a család? (Dögönyözés, társas, szerepjáték…)
Ki kezdeményezi a programokat és vajon miért?
Magunk szoktatjuk rá
A programkényszer másik hátulütője, hogy szépen rászoktatjuk a gyereket a folytonos szórakoztatásra. Az válik számára természetessé, hogy egyik foglalkozás után rohanunk a másikra (mindenhová kocsival, mert az utcán való lődörgés elveszi az értékes időt a fontos dolgoktól), hétvégén is egymás hegyén-hátán a bábszínházak, cirkuszi mulatságok, nagy családi névnapok. Vasárnap este meg már csak arra jut idő, hogy megnézzük, van-e még tiszta ruha másnapra. A gyerekek pedig mindent megszoknak, így aztán nem csoda, hogy ha egy üres hétvége néz elénk, már méltatlankodnak. Innen meg már megy az ördögi kör: Hát a gyerek nem bír otthon lenni, muszáj elmennünk! Tudjátok, unatkozik!
Mi a fontos a gyereknek?
Hinnünk kellene magunkban. A gyerek élvezi a velünk töltött időt, jólesik neki téblábolni a lábunk alatt, kérdezgetni, olykor butaságokat is. Még csak tévére sincs szüksége, elég volna, ha úgy igazán ráfigyelnénk, és bevonnánk a saját teendőinkbe. Nem kell ehhez nagy tudomány, játszani tudás, szakképzett óvónő: csinálja azt, amit mi. Főzzön. Gyomláljon. Üsse a számítógép billentyűzetét. Teregessen. És közben pedig kérdezgessen, hiszen így ismeri meg a világot. Így tanulja meg, milyen a szülő-gyerek kapcsolat. Egymásra figyelő és szeretetteljes.
| Unaloműző tippek Kertészkedjünk! Minden családban akad legalább egy szobanövény. Keressünk egy könnyen takarítható helyet a lakásban, lépcsőházban, és ültessük át a növényeket. Jobb, mint a homokozás! Jelmezbál otthon! Vegye ki azt a ruhát a szekrényből (természetesen a miénkből), amelyiket csak akarja, és öltözködjön! Vagdossunk! Vegyünk elő reklámújságokat, és vágjunk ki belőle képeket (babákat, játékokat, virágokat), rendezzünk versenyt, hogy ki talál szebbet. Később ezeket felragaszthatjuk egy papírra. Régi fényképalbumok, elő! Mindenki szereti nézni a családi fotókat, pláne, ha szép történeteket kanyarítunk a képek mögé. Fessünk! De ne papírra. Dobozra, tusfürdőre, pohárra… így sokkal érdekesebb. |
