| Cikkünk szerzője Hoppál Bori testtudatoktató. • Honlapja » |
Ezek mind jól megfogható, konkrét dolgok, és sok esetben itt meg is állunk.
Talán a babázós reklámok hatására (is) hajlamosak vagyunk felhőtlennek, napsütésesnek, mosolygósnak, könnyednek gondolni az első heteket, hónapokat, éveket, és lehet, hogy sokakban fel sem merül, hogy itt asszony- és emberpróbáló idők jönnek.
Azon, hogy „hogyan változik majd a páromhoz való viszonyom a baba születése után”, vagy „hogyan befolyásolja majd a szexuális életünket a szülésem”, nemigen szoktunk elgondolkozni. Bár az is igaz, hogy hiába is töprengenénk ezeken a kérdéseken, a választ nem tudnánk előre, hiszen ezek a történések egyáltalán nem tervezhetők. Semelyikünk nem tudhatja előre, hogy hogyan reagál majd a teste a várandóssággal együtt járó változásokra, hogy milyen élmény, tapasztalat lesz a szülés, hogy a párunk hogyan veszi majd az akadályokat…
Feldereng most előttem az a nap, amikor az első kisfiam születése utáni hetekben egyszer az éjszakázásoktól kimerülten álltam a szoba közepén, karomban a vigasztalhatatlanul bömbölő babával, magam is sírtam, és azon gondolkodtam, hogy tényleg ez-e a női lét betetőzése, a „boldog” anyaság, amelyre annyira vágytam: folyt a mellemből a tej, folyt a méhemből a vér, folyt a szememből a könny, testem minden pórusából izzadtam, szédelegtem a fáradtságtól, és ahogy belenéztem a tükörbe, megrettentem a látványtól! Ez lennék én? És hol van az a NŐ, aki voltam?
De mielőtt még türelmetlenség ébredne magunkkal szemben, gondolkozzunk el azon, hogy milyen hihetetlen változásokon megy keresztül a várandósság alatt a testünk, mi minden gyarapszik, nyúlik, tágul, rugalmasodik, sokasodik bennünk szépen lassan, fokozatosan 9 hónap alatt… Irreális elvárás lenne a szülés után 2-3 héttel (vagy akár 2-3 hónappal) azt várni magunktól, hogy a régi formánkat hozzuk, bár a médiából szinte csak ezt kapjuk üzenetként.
Persze nagyon sokfélék vagyunk, nagyon sokféleképpen várunk gyermeket, szülünk, szoptatunk, és mindezek a folyamatok nagyon másféleképpen hathatnak ránk, a testünkre, a nőiségünkre, a szexualitásunkra, de azért arra, hogy valami megváltozik, mindnyájan fel lehetünk készülve.
Mi minden változhat? Minden szinten szinte minden! Onnantól kezdve, hogy esetleg nagyobb cipőt kell majd hordanunk a szülés után, vagy hogy hüvelytornára lesz szükségünk régi feszességünk visszanyeréséhez, azon keresztül, hogy esetleg marad rajtunk néhány pluszkiló, illetve megváltozhat a melleink nagysága, formája, egészen odáig, hogy hogyan nézek én magamra, illetve a partnerem rám ebben a „megváltozottságban”.
| Kapcsolódó oldalak:
• Kismama.klub.lap » • Szülés után szex nélkül » |
Igen, Nőből Anya lettem, de ez nem jelenti azt, hogy megszűntem Nőnek lenni! Egy másmilyen Nő lettem: rengeteg élménnyel, tapasztalattal gazdagodtam, ott vannak a testemen a jelei annak, hogy kihordtam egy gyermeket, ott van a sejtjeimben, az idegszálaimban a szülés fájdalmának emléke, a hüvelyem a világba vezető Úttá lett, a melleim az Életet tápláló forrássá… és most így vagyok NŐ! Azt hiszem, valahogy így kellene tükörbe néznünk minden alkalommal!
Sok nő életében fontos pillanat a szülés utáni első szeretkezés: mintha itt derülne ki, hogy jól „működöm”-e nőként. Nem csoda hát, hogy félelemmel teli várakozás előzheti meg ezt az új egymásra találást. „Vajon fájni fog? Nem tágultam ki túlságosan? Most a gyerekem szopogatja a mellem, és egy óra múlva a férjem? Mi lesz, ha a baba pont felsír majd?”
Ezek vagy hasonló kérdések – itt most ugyan az anyuka megfogalmazásában állnak, de – felmerülhetnek mindkét szülőben. Ha szavak és gondok nélkül visszatalálunk egy mindkettőnk számára kielégítő intimitáshoz, akkor minden a legnagyobb rendben van. Ha viszont bármelyikünknek nehéz alkalmazkodnia a megváltozott – testi, lelki vagy külső – körülményekhez, akkor fontos, hogy megbeszéljük a dolgokat, és nem csupán a mi női önértékelésünk, hanem a kapcsolatunk szempontjából is!
Milyen szép lenne, ha ez az első együttlét egy olyan szeretetteli, finom, türelmes egymásra hangolódás lenne, mint ebben a versben:
Egy héttel a szülés után
betessékeltél a kisszobába
és finoman az ágyra fektettél.
Csókoltál, csókoltál
és a csókok megnyitották a mellbimbómban a tejkapukat.
Egész héten friss és savanyú tejtől illatoztam
és most elárasztott téged is a tej.
Éreztem, hogy lüktetni kezdett a vérem ott,
ahol kislányunk fejebúbja úgy szakított el,
mint könnyű vásznat az olló.
Ollóval vágtak, tűvel varrtak
és most ébredező gyönyörömet szorították a varratok.
Ott feküdtem vérben és tejben
és te csak csókoltál, csókoltál
forró és puha ajkakkal, mint egy kamasz fiú.
Finom voltál és gyöngéd.
Csak vártál fölöttem.
A varratok fészke fölött, a repedés és a vágás fölött
olyan türelemmel, mint aki sebzett állatot talál a rengetegben
és ott marad, nem tágít mellőle,
míg fel nem épül, és újra futni kezd.
Sharon Olds
Mert ha türelmesek vagyunk magunkhoz, és a partnerünk is hozzánk, akkor előbb vagy utóbb mindnyájan „felépülünk”, visszatalálunk önmagunkhoz, felépítjük azt az Új Nőt, akivé Anyából leszünk!
