D. Tóth Kriszta: Sophie-baba és a negyven jajszó

Az olyan nagylányok, mint Lola, szeretik a kisbabákat. Nézegetni, simogatni, öltöztetni. Egészen addig, amíg az ő külön bejáratú anyukájuk kezébe nem veszi ezt a bizonyos csecsemőt. Vagy amíg a baba el nem indul, hogy ő maga is felfedezze a nagylányok világát. Az ölelgetni való picik onnantól kezdve esküdt ellenséggé válnak. Mindig lesben álló, folyamatosan éhes, kapzsi szörnyeteggé. Akivel az egyébként kifinomult két és fél éves egyszerűen kénytelen folyton kiabálni, és aki elől állandóan menekülni kell.

Harcos, küzdelmes hétvégén vagyunk túl. A család legkisebbjét ünnepeltük, a család második legkisebbjének ellenállása közepette. Lola a féltékenység megnyilvánulásainak egész tárházát vonultatta föl, a passzív ellenállástól a nyers agresszióig. Akadtak vicces pillanatok, de nem ez volt a jellemző. Sokkal inkább a mérlegelés, az alkudozás, folyamatos győzködés, aztán a nagy nehezen elért, tojáshéj vékonyságú béke őrizgetése. Tanulságos dolog az ember önfeledt játékhoz és gurgulázó kacagáshoz szokott gyermekét ilyen felnőtt helyzetben látni. Féltékeny démonként. Űzött vadként. Harcos amazonként.

A sors úgy hozta, hogy Alex húga a nagymamáéknál lakik néhány hónapja. Hosszú történet ez, és istenigazából csak a családra tartozik. Ezért aztán bocsássák meg nekem, hogy most csak annyit írok: az alig egyéves Sophie-baba felé mindenki extra különleges szeretettel és figyelemmel fordult az utóbbi időben. Így próbáljuk pótolni a pótolhatatlant: az összetartó, együtt élő, funkcionáló családot. Lolánk is érezte ezt az igyekezetet, és ő is nagy, verbális szeretet-kirohanásokat tett. „Szejetem a Sophie-babát“, „ajándékot visz Joja Sophie-babának“, „játsszunk Sophie-babával, sokat, gamma házában“, és hasonlók. Aztán megérkeztünk a születésnapi hétvégére, és mondtam neki, hogy íme, itt van Sophie-baba, aki ráadásul épp most egyéves, és nagyon várja, hogy Lola játsszon vele. A lányom kerek kék szemei kistányérból nagytányérrá tágultak. Ami Sophie-nak és anyukájának büszkeség (önálló járás, szókezdemények kimondásának képessége, határozott fogás, evés egyedül), az Lolának a színtiszta horror volt. Az a Sophie-baba, akit ő szeretett, egy helyben maradt. Nem nyúlkált bele a nagyok tányérjába, és nem kobozta el a frissen zsákmányolt plüsskutyát, míg az ember nem figyelt oda. Az ő Sophie-ja baba volt. Ez meg itt egy nyálas, fognövesztős, két lábon járó kiabálógép, akit ráadásul mindenki olyan nagyon szeret. Hát ebből az én Lolám nem kért. Mindig ott volt, ahol a kicsit éppen valaki babusgatta, és követelte jogos jussát a babusgatásból. Ha Sophie tejet kapott, ő is tejre vágyott. Amikor pirítóst majszolt, hirtelen ő is megéhezett. Reggel egy órával korábban kelt, nehogy lemaradjon valamiről. És amikor a nagyapja megjött a munkából szombat délután, úgy belekapaszkodott a lábába, hogy levakarni sem lehetett volna. Arról pedig szó sem lehetett, hogy én az ölembe vegyem a legkisebbet. Ahogy közelítettem Sophie felé, Lolának menten pisilni/kakilni/orrot fújni kellett. Gyakrabban jártunk vécére, mint legutóbb, amikor megevett egy kiló epret.

Ja igen, az eper. Az volt az utolsó csepp. Egészen vasárnapig Sophie a családi allergiahajlam miatt nem nyúlhatott Lola epréhez. Így Lola csak akkor érezte biztonságban magát, ha az egyik ablakmélyedésbe bújva epret majszolt. A szemfüles egyéves azonban vasárnap délután gondolt egyet, és míg Lola a tortán lévő marcipánfigurák kapargatásával volt elfoglalva, rávetette magát a legkövérebb eperszemre. Földöntúli boldogsággal trancsírozta a tiltott gyümölcshúst, patakokban folyt az állán az eperdzsúsz. Eltelt vagy másfél perc, mire a családi őrszemek észrevették a műveletet. De akkor már késő volt. Az eper a pocakban, Lola transzban. Vigasztalhatatlanul gyászolt. Odabújt hozzám, és magyarul, nehogy valaki véletlenül megértse, odasúgta: „mama, mikoj nem lesz Sophie-baba mindig itt?” Addigra már mindent elmondtam neki, amit ilyenkor lehet. Így aztán az ösztöneimre hallgattam, magamhoz öleltem, jó erősen, aztán kézen fogtam és kimentem vele a konyhába egy jó nagy tál friss eperért… Jaj, majd elfelejtettem! Kiderült, hogy a kis Sophie nem allergiás az eperre. Azóta a vasárnap óta az a kedvence.

Ajánló:
• Gyerek.lap.hu »
• Nevelés.lap.hu »
• Gyermekkultúra.lap.hu »